KEMAL TITKA VI.

1.0Lilien Berg szerzői oldala - Törökméz ... és MÁShttps://torokmez.cafeblog.huLilien Berghttps://torokmez.cafeblog.hu/author/lilien_berg/KEMAL TITKA VI.Arra tért magához, hogy valami finom szövésű anyaggal törölgetik az arcát. – Vadállatok, vadállatok – dörmögte egy mély hang, és épp a nyakát vette kezelésbe. Próbálta kinyitni a szemét, de a kellemesen simogató ujjak nem engedték. – Asszonyom, még várjon pár percig, hogy a kenőcs hatni tudjon – szólalt meg valaki angolul, erős arab akcentussal. – Nagyon szépen gyógyul, a hegek is egészen elhalványultak már. – A hegek? – rebegte Adél – Ja, persze, Murat, hogy is feledkezhetett meg róla? – Erős fájdalomcsillapítókat kapott. Muszáj volt, mert a sebei nagyon mélyek voltak, fertőtleníteni kellett, mert hát ez a hely… nem túl steril. – Hol vagyok? – Kairóban van asszonyom, Sheikh Muhammed Amal Mansour palotájában van. Jobban mondva annak az egyik szintjén. – Tehát már a kairói úrnál vagyok, és ha jól sejtem, elég mélyen – mormogta Adél. – Igen, a kairói úrnál van, de szerencsére az úr elutazott egy hónapra. – Egy hónapra? – Mint mondtam, nagyon nagy szerencsénkre. Ezen idő alatt talán némiképp helyre tudom hozni. Nem ígérhetek sokat, de minden tőlem telhetőt megteszek. – El tudna innen vinni, kérem? – Asszonyom, én Sheikh Muhammed Amal Mansour úr orvosa vagyok, és Nabila asszony értesített, hogy segítségre van szüksége. Idejöttem. Kínos csend támadt, Adél pedig megbánta az ostobaságát, és megfogadta, hogy amíg itt lesz, egy árva szó nem hagyja el többé a száját. – Kicsoda is Nabila asszony? – Nabila asszony már régóta az úr szolgálatában áll. Ő gondoskodik a magafajta kisasszonyokról. – Értem. – A héten még megnézem a sebeit, és vitaminokat is szerzek. Kérem, hogy kövesse Nabila asszony utasításait! Jobbulást kívánok! Adél akárhogy is erőlködött, nem tudta kinyitni a szemét. A férfi elment, utána pedig egy nehéz vaskapu csapódását lehetett hallani. Istenem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? – mormolta a lány, és bár egészen másra szeretett volna gondolni, hirtelen a barátai, a családja jutottak az eszébe. Hogy juthatott idáig? Árucikké vált egy gazember által. Mit szólna ehhez a papa? Valószínűleg nem hinné el. Az ő bölcsész apukája, aki leginkább verseskönyvvel a kezében volt látható, vagy cigarettával dolgozat javítás közben. Hirtelen megelevenedett előtte, ahogy tágra nyitotta a szemét elképedésében, ha valami igazán nagy blődliséget vetettek papírra a tanítványai. Az ő lírai és egyben nagyon is a földön két lábbal járó apja, ha élne, és tudomást szerezne az ő jelenlegi helyzetéről, hát erősen kétségbe vonná az emberiségbe vetett hitét. Meg a gyereknevelési elveit. Igazából saját magának sem tudta megmagyarázni, hogy mi minden vezetett idáig. A szerelem, meg az ostobaság túl egyszerű válaszok lettek volna. Az biztos, hogy otthon nagyon magányosnak érezte magát. Úgy gondolta, hogy eseménytelen, unalmas életet él, pedig ő valami kalandosra, valami felemelőre, valami földbe döngölős, meghatározó élményre vágyott. Hát, íme – többszörösen megkapta, vigyorodott el keserűen. Ayse kitartóan ápolta Kemalt. A félholtra vert fiút egyszerűen a ház bejárata előtt dobták ki egy autóból. A szomszéd család tizenéves gyerekei nyalábolták föl, és csöngettek be vele. Az anyja elájult, Ayse azonban magabiztosan kezelte a helyzetet. Nem jött zavarba, és megfürdette a fiút, orvost hívott hozzá, kiváltotta a gyógyszereit, és mire a család feje, Melik bácsi hazatért, készen is állt egy hihető sztorival arról, hogy Kemalt elütötte egy autó éppen a házuk előtt. Kemal gyűlölte a lányt, de legfőképp magát. Becsapottnak, megalázottnak érezte magát, de ami az egészben a legeslegjobban fájt neki, az az volt, hogy még mindig csak Adélra tudott gondolni. A legszívesebben még ott az ágyban, sérülten csapatot toborzott volna, hogy lerohanják az Oktay villát, és hogy kiverje abból a szemétből, hogy hol találja Adélt. És ami a legbizarabb volt az érzéseit illetően, hogy kíváncsi volt Adél kisfiára. Látni szerette volna, sőt meg akarta menteni a saját apjától, attól a bűnözőtől, aki lehet, hogy már megölette az édesanyját. Gondoskodni szeretett volna a kisfiúról, Adél kisfiáról, aki egy darabka Adélból. Az ajtó csapódására riadt fel. – Jó napot doktor! – köszönt, de a szemét még mindig nehezére esett kinyitnia, és ahogy félig-meddig sikerült, egy teljesen feketébe öltözött alakot látott maga előtt, aki keleti fűszerek és méz illatát hozta magával. – Nabila vagyok. – Örülök, hogy megismerhetem. – Az teljesen tőlem függ, hogy örülhetsz-e az ismeretségünknek – közölte részvétlenül. – Ha megfelelően viselkedsz, nem kell félned. Most feküdj le, és maradj nyugton, megvizsgállak! Adél szót fogadott, visszahanyatlott a földre, és hagyta, hogy a nő szakértő, vizslató tekintettel megvizsgálja az arcát. – Vedd le a ruhád! – rikácsolta ellentmondást nem tűrően, és Adél remegő kezekkel gombolta ki a ruháját. – Te már szoptattál! – Persze, van egy kisfiam! – Én megmondtam az úrnak, hogy a törökökben nem szabad megbízni! – dünnyögte rosszallóan. – Na, gombolkozz vissza, undorodom a látványodtól! Imádkozhatsz az istenedhez, ha egyáltalán van neked olyan, hogy tessél az úrnak!richhttps://torokmez.cafeblog.hu/files/2020/04/egyiptomi-úr-150x150.jpg150150