a MAROKKÓI – 3. BELEOLVASÓ

 Érdektelen szótlanságban eltöltött órák elteltével érünk le Zoltán giccshalmaz várához, ahol egy fáradt tekintetű szobalány fogadott bennünket. Zoltán üzleti megbeszélésen, Éva meg valahol órák óta kocog.

Krisztina sértődötten zuhant be a medence melletti napozóágyba, és mindenféle kérésekkel foglalkoztatta a kis barnát. Én a villa halljában kujtorogtam, valami jel után kutatva, ami az új asszony jelenlétét mutatná, de persze nem találtam semmit. Új asszony, ugyan már! – röhögtem el magam. Egyébként is Zoltán, a minimalista stílus királya és mint ilyen, gondosan ügyel arra, hogy oda, ahová mások is betehetik a lábukat, őróla ne derülhessen ki semmi.

A Marokkói. Pukkadoznom kellett a nevetéstől, ahányszor csak valakitől meghallottam ezt az elnevezést. Olyan vadromantikusnak, kalandregénybe illőnek érződött, főképp, ha valaki meglátta a tulajdonosát. Pedig! Zoltán megfogadtatta velem, hogy nem beszélek senkinek erről a storyról, mármint, hogy hogyan lett ő a nagybetűs Marokkói. A valóság nem volt sem romantikus, sem szexis. Zoltán egyike volt azoknak a szánalmas alakoknak, akik agy nélkül kockáztatva az életüket, hasist csempésztek Marokkóból. Zoltán közel két évig csinálta, valóságos legenda lett a szakmában. De persze aztán minden sikerszériának vége szakad egyszer. A vég pedig eléggé gyászos, valójában koszos, szánalmas és viszonylag hosszantartó lett. Két év menőség után két koszlott év egy marokkói börtönben. Persze Zoltán soha nem beszélt róla, én meg nem erőltettem. Elég volt csak ránézni, szinte csontra fogyott és jó ideig nem állt szóba senkivel. Aztán eltelt pár hónap, összeszedte magát, és visszatért, mintha semmi nem történt volna. A bukásról csak pár bennfentesnek volt tudomása, a többség emlékeiben viszont a Marokkói fogalom maradt. A siker és a pénz szimbóluma, a mocskos részletek nélkül.

– Igaz, hogy itt minden milyen személytelen? Mintha a tulajdonos nem is hús-vér ember lenne. Olyan ez a hodály, akár egy múzeum vagy szálloda.

Ahogy megpördültem, Éva állt velem szemben. Ezúttal nem testre feszülő szerelést, hanem egy márka nélküli sima melegítőnadrágot és egy túlméretezett fehér pólót viselt. Rácsodálkoztam a futástól kipirult, egészségtől kicsattanó, sminkeletlen arcára. Hirtelen annyira sebezhetőnek, ijesztően fiatalnak és gyönyörűnek láttam. Nyeltem egy nagyot.

– Csak ez a kép nem illik ebbe a steril térbe – mutattam a velem szemben lévő Monet-ra.

– Ez az én érdemem – húzta ki magát. – Tudod, a nagyanyám házában láttam először ezt a csodás tavi rózsás képet, csak ott egy koszos falvédőn volt. Még utána is olvastam a festőnek. Onnantól kezdve az volt az egyik álmom, hogy eljuthassak a Giverny-kertbe, tudod, Monet kertjébe, ahonnan az ihletet merítette.

– És persze gondolom, Zoltán elvitt oda.

– Naná! Olyan boldog voltam! Hát még akkor, mikor megkaptam tőle ezt a festményt! Kizárólag miattam vásárolta, mert neki nem kifejezett kedvence ez a Monet. Egy vagyonba került!

Olyan édesen mondta ezt a sületlenséget, hogy még csak el se röhögtem magam. A kép olcsó repró volt, olyan, amilyet postákon, meg papír boltokban lehet kapni.

Te kis stílű, szemét strici! – mormogtam magamban, és gondolatban még fenékbe is rúgtam Zoltánt.

Közben Éva még igazított is egy kicsit a vagyont érő képen. – Elnézést, hogy egyedül kellett itt unatkoznod. Rendezni kellett a gondolataimat, és kissé belefeledkeztem – mentegetőzött.

– A gondolataidba?

– A futásba. Túl sok mindent át kellett gondolnom, közben meg majdnem kifutottam a világból – próbált mosolyogni.

– Jó is lenne, ha néha kifuthatnánk a világból.

– Szerintem te bármikor kifuthatsz és választhatsz kényelmesebb közlekedési eszközt is, mint a lábad – mondta halkan, aztán a hallba belépő szobalányra mosolygott – Erzsikém, hoznál nekem egy narancslevet?

– Uramatyám, magyar a személyzet? – csaptam össze a kezem, meglepettséget színlelve. Persze tudtam, hogy Zoltán mindig is ragaszkodott a magyar személyzethez.

– Igen, egy valódi pesti lány – válaszolt alig hallhatóan Éva. – Nagyon ügyes, igazán. Én is ajánlottam tisztességes, dolgos lányokat Zolinak a faluból, de szerinte rossz hatással lennének rám. Elszomorítana, ilyesmi.

– Megkérdezhetem, hogy honnan…

– Sárküllő. Nem találod meg a térképen, olyan apró, mondhatni jelentéktelen kis falu Erdélyben.

– És hogyan találkoztál össze Zoltánnal, már ha nem vagyok indiszkrét – próbáltam olyan érdeklődően és szelíden pislantgatni rá, mint akinek halvány elképzelése sem lehet arról, hogy milyen körülmények között ismerkedhettek meg.

– Erre én is kíváncsi lennék. Nagyon nem olyan vagy, mint az eddigi barátnői – kotyogott a beszélgetésbe Krisztina, egy koktélos pohárba szürcsölve.

– Ne haragudj a szemtelen lányomra – szabadkoztam. – Tehát Kirsztina kedvesem, bemutatom neked Évát, már ha ezután az antré után hajlandó egyáltalán szóba állni veled.

– Ugyan már, megértem a kíváncsiságát, meg már amúgy is megszoktam, hogy rácsodálkoznak arra, hogy én meg Zoltán….Szóval sok testvérem van, fel kellett mennem dolgozni Bukarestbe. Felszolgáló voltam egy szálloda éttermében, ahová, mint a mesében egy szép napon betért. Ennyi.

– Akkor szerelem volt első látásra? – próbáltam valamit javítani Krisztina otrombaságán.

– Nem annyira, inkább sokadikra – túrt a hajába, és kifújta a levegőt. – Hú, ez a menet még nekem is kemény volt! Ne haragudjatok, hogy megvárattalak benneteket, és hogy ezt még fokozom is, de muszáj lezuhanyoznom. Bocsássatok meg, pár perc és csatlakozom hozzátok!

– És nehéz volt megszokni? – kiáltott utána Krisztina.

– Mit is? – vett mély levegőt Éva.

– Hát ezt a miliőt, ezt a luxust, például ezt a palotát – mutatott körbe Krisztina, és gondosan ügyelt arra, hogy egy másodpercre se tévedjen rám a tekintete, mert tisztában volt vele, hogy azzal abban a pillanatban ölni lehetett volna, bár mondjuk abban a pillanatban én is kíváncsi voltam a válaszra, de utána simán fölpofoztam volna a lányom.

– Nem volt nehéz megszokni, mivel kislány korom óta ezzel keltem és ezzel feküdtem.

– Azzal, hogy egy gazdag férfi szeretője leszel?

– Azzal, hogy egy ilyen palotában ébredek, mint például ez. Képzeld el, hogy a nagymamám Vajdahunyadon lakott, és amikor egészen pici voltam, sokat vigyázott rám. Az volt a kedvenc időtöltésünk, hogy elsétáltunk a cigány putriból a város palota negyedéhez, csupa újgazdag cigány vajda puccos villájához. Volt ott Rambo palota, Ponty palota, Brittish palota. Az én szememben gyönyörű volt az összes, és nagymama azt mondta, érzi, hogy egyszer majd én is egy ilyenben fogok élni.

– Módfelett ízlésesek lehettek – húzta a száját Krisztina. – És melyik volt a kedvenced?

– Volt egy egészen szerény. Semmi extra, csak a szokásos: lila falak, a kerítés oszlopokon pedig narancssárgára festett kő oroszlánok.

Éva távolba révedő tekintete hirtelen rám meredt, aztán mélyen, torokból horkantott fel, ahogy nevetni kezdett, én pedig újfent együtt hahotáztam vele, Krisztina meg úgy nézett ránk, akár egy sznob angolkisasszony. Éva göndör kacajától egészen megrészegültem, és egyáltalán nem érdekelt sem Krisztina, sem az újfent megjelenő Erzsike rosszalló tekintete, ahogy a lépcsőn megdöbbentő frissességgel felvágtázó Éva után bámultam. Azok a hosszú lábak, és az a segg…

Elismerően mormogtam, és csettintettem is a nyelvemmel, holott ez abszolút nem volt szokásom, csak azért csináltam, hogy még jobban bosszantsam egyszemélyű örökösöm és az álszent, morcos barnát.

– Nem semmi, igaz?

Az ismerős barna bariton egészen a hátam mögül hallatszott, mire önkéntelenül rándultam össze.

– Barátom, ne ijedezz, nem akartalak megzavarni a műélvezetben! – nevetett rám Zoltán, és még mielőtt megfordulhattam volna, jól hátba csapkodott, aztán átfogta a vállam, olyan erősen, hogy ne tudjak megfordulni.

– Nem hiszed el, kit fogok neked bemutatni, öreg haver – suttogta a fülembe. Kezdtem nem jól érezni magam, mert bár ezer éve ismertük már egymást, ilyennek még soha nem láttam. Összevissza cikáztak a gondolataim, hogy mi történhetett, és a legkézenfekvőbbnek azt tartottam, hogy lebuktam előtte, és egyszerűen rühelli, ahogy a nőjét stírölöm. Vonakodva hagytam, hogy lassan a bejárati ajtó felé fordítson.  Két kifejezetten jóvágású fiatal férfi állt velem szemben. Nyugati ruhákban, de a szénfekete hajuk, a bőrük színe és a szemük alapján egyértelműen arabok.

– Bemutatom neked Samit, Marokkóból.

Egy finom arcvonású, kissé feminin, törékeny fiatalember nyújtotta a kezét. A kézfogása azért meglehetősen férfias volt.

– És most fogod eldobni az agyadat apukám! Voila: ő itt teljes életnagyságban Omar, Marokkóból. A fiam.

Krisztina éles hangon felsikkantott, bár az utolsó utáni pillanatban a szája elé kapta a kezét.

Omar az a tipikusan gyanakvó tekintetű, geometrikusra nyírt borostájú, jóképű arab playboy, akikkel tele vannak a magazinok. Hirtelenjében nem véltem felfedezni semmilyen hasonlóságot közte és Zoltán között.

 – Omar Ait Said – mormogta kivillanó fehér fogsorral, egy mozisztár stílusában. „Pókereznie kéne” villant be, ahogy tüzetesebben megvizsgáltam. Aztán Samivel diszkrét, halk tónusban váltottak pár szót. Természetesen arabul. Egy szót sem értettem belőle. Közben az arca továbbra is rezzenéstelen, a tekintete pedig barátságos maradt, pedig a hangszín valami teljesen mást sejtetett. Annyira megfejthetetlen volt ez a pajzs mögé zárt arc, hogy akár azt is megbeszélhették éppenséggel, hogy a következő pillanatban átvágják mindannyiunk torkát.