a MAROKKÓI – 2. BELEOLVASÓ

A töredezett tükrű, koszos fürdőszobában próbálta lemosni az arcáról a vastag sminket. Vörösre sikálta az arcát, mire a régi Éva nézett vissza rá. A vásott, kétségbeesett cigánylány tekintet most inkább dühösen elszántnak tűnt. Hirtelen nagyon melege támadt, és mindezért a nagy lobonc tűnt felelősnek.

A fiúk borotvapengéivel már régóta szemezett, és most hirtelen elhatározással nyúlt érte, és nekiesett a tekintélyes fürtöknek. Egész szabályos fiú frizurát kanyarított magának, aztán a  cuccokat behajigálta egy szakadt hátizsákba, és nyakába vette a várost. Annyi pénze még volt, hogy vonatjegyet vegyen, de metróra már nem maradt. A tűsarkúban csetlett-botlott, aztán egy tócsa féleségen megcsúszott, és orbitálisat esett. A bokája a feneke alatt, csak reménykedni tudott, hogy nem törött el. A járókelők megbámulták, de senki nem sietett a segítségére. A fájdalomtól és az elkeseredettségtől bőgni kezdett, és dühödten próbálta összeszedni a hátizsákból szétgurult holmit.

És akkor tényleg, mint egy mesében, ott hajtott el mellette a Marokkói a sofőrjével. Először a véget nem érő tűsarkas lábak keltették föl a figyelmét, aztán az elkeseredett, síró nő látványa mozgatott meg benne valamit, és megállíttatta a legújabb Audit. A nőnek azért nem ő nyújtott segítő jobbot, csak a sofőrjét utasította a lovagias tettre. Csak akkor ismerte föl az elutasított prosti-jelöltet, mikor a nő az autóhoz bicegett. Elmondása szerint abban a pillanatban szeretett belé. Persze Éva tudta, hogy mindez kamu, hogy nem lehet hinni egy olyan embernek, aki lányok adás-vételéből él úgy, akár egy király. Aztán meggyőzte magát, hogy ha nem is olyan szerelemmel szereti, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az nem is olyan nagy baj. Sőt talán még jobb is, ha úgy szereti, ahogy az tőle elvárható, ami tőle telik. Az élet már csak ilyen. Annak kell örülni, ami van, nem folyton olyasmi után vágyakozni, ami lehetetlen. A férfi a szüleire emlékeztette. Ők is úgy szerették őt és a testvéreit, ahogy tőlük tellett, nem ahogy a nagykönyvben van megírva, ahogy ideális lenne, hogy a szülők a gyerekeiket szeressék. Egyébként is, ki tudja, hogy mi van a nagy könyvben megírva? Mindenki úgy szeret, ahogy képes rá.

Egy óra múlva már kielégülten dohányzott az ágyban, párnák közt. Olyan mély slukkokat szívott, mintha csak azzal a szál kis cigarettával akarna elégni, egybeforrni vele.

Zoltán állandóan nyaggatta, hogy mérgezi magát vele, és hagyjon fel az önpusztítással, és inkább róla vegyen róla példát. A férfi mindent elkövetett az egészségéért; csakis bio gazdaságból származó zöldségeket és szabadon tartott, antibiotikumnak még a hírét sem hallott állatok húsát szerezhette be a szakács, ezenkívül szintén ilyen elveket valló éttermeket volt csak hajlandó látogatni. Egy héten háromszor futott, minden nap úszott a saját medencéjében és utána súlyokkal kínozta magát. Cigaretta szóba se jöhetett, alkohol is csak ritkán.

Nagymama szokta az ilyen emberekre azt mondani, hogy nem tudják miben haltak meg, hiszen mindent olyan jól csináltak – szokott vele viccelődni Éva, de a férfi nem nevetett vele. Meg úgy egyébként sem nevetett gyakran.

Zoltán hosszan, túlzottan hosszan zuhanyozott. Évának folyton olyan érzése volt, hogy az ő szagát sikálja le magáról, csak miatta mosdik olyan körülményesen, körültekintően. A cigány szagot mossa le most magáról. Ő hiába mondta neki, hogy felesleges szőkére festetni a haját, meg elegáns ruhákba járatni, pláne egy olyan puccos partin bemutatni mindenkinek, a férfi üzlettársainak. Fölösleges volt Zoltán minden fáradozása a francia tanártól az etikett órákig, meg az elegánsan visszafogott, alkalmi sminkeket tanító csajig. Mindenki látta rajta, hogy kiféle, ebben biztos volt. Látta a szemükön, ahogy rögtön beskatulyázták, aztán behatóan kémlelték, vizsgálták az arcát, figyeltek a hanglejtésére, és pontosan látta mindenkinél, amikor egészen megbizonyosodtak róla, hogy helyes volt a megérzésük. Igen, hogy az. Zoltán képes volt bevezetni a társaságba egy ilyet. Megalázni saját magát vele, mikor elég lett volna csak egy egyszerű kurvának meghagyni, ha már ennyire kell neki. Mert az egyértelmű, hogy semmi másra nem kell, mi másra is lehetne használni egy ilyet? Persze Zoltán szerint ezt ő nem hallhatta egy egyébként szőke, egyértelműen valószínűleg a férjének csak a pénzére hajazó, felfújt mellű nőszemélytől. Na persze, nem hallotta, csak képzelte a lelki füleivel! De már nem is izgatta, hiszen minden olyan volt, mint régen, illetve majdnem minden olyan. Őt gyerekkorában is csak a nagymama szerette. Most és itt pedig csak Zoltán. Mondjuk Zoltán valószínűleg csak egy dolog miatt szereti, de mindegy. Volt olyan gondos és rendes, hogy még saját kis pedigrét is gyártott őneki; szülők, erdélyi családi birtok, meg minden. Még szerencse, hogy nem valami nemesi vért csörgedeztetett erőszakkal az ereibe, csupán csak sajnálatosan korán elhalálozott, tehetős gazdálkodókat hazudott be neki, pedig ő sírva-röhögve próbálta sikertelenül meggyőzni arról, hogy egy cigányvajda apa talán realisztikusabbnak és hihetőbb felmenőnek tűnne.

***

A lányommal, Krisztinával néha ölre menő játszmákat folytattunk. Középiskolás korában kezdődött azzal, hogy az örökös lógások és a pofátlan viselkedése miatt kirugdalták az összes elit iskolából. Pszichológustól pszichológusig jártam vele. Tulajdonképpen ugyanazt a hatalmas konzekvenciát vonta le mindegyikük, hogy az anyja elvesztése, a női példakép hiánya, identitászavar, az én meglehetősen kevés időm, és teljes hozzá nem értésem egy kamaszlányhoz vezetett idáig. Mikor már nem bírtam idegekkel, bekeményítettem, és jókor ütemezett atyai pofonok, meg nagyatyai bölcseletek hatására nagy nehezen leérettségizett egy kifejezetten deviáns kölyköknek fenntartott, pofátlanul magas tandíjú intézményben, és akkor hirtelen már mindent akart csinálni a továbbtanuláson kívül. Először topmodell szándékozott lenni, melynek az lett a hozamánya, hogy a titkárnőmnek kellett vele ügynökségekhez mászkálni, próbafotókat készíttetni, és nekem otthon a csalódott hisztijeit hallgatni. Utána divattervező, majd stylist, lakberendező, végül fotós kívánt lenni, végül meg már semmit nem akart csinálni a viháncoló, ribanc külsejű barátnőivel való bulizáson, meg az én csesztetésemen kívül. Például folyamatosan szerelmes volt egyperces, egyszámos sztárocskákba, akiket természetesen prezentálnom kellett a névnapján, születésnapján, etc. Nem tudtam mihez kezdjek az én szeretett kislányommal, akinek képtelen voltam a kellő pillanatokban nemet mondani, annyira emlékeztetett szegény nejemre. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha ő még élne, egészen más lenne Krisztina. Újra az én drága kislányom lenne, akivel elválaszthatatlanok voltunk az anyja haláláig.

Zoltán mindig azt mondta, hogy újra kéne nősülnöm, és mindenféle nőkkel próbált összehozni. Na nem olyanokkal, amilyenekkel ő járt, hanem az üzlettársak lányaival, unokahugaival. Egytől-egyig unalmas, sótlan nőszemélyek. Miután kifejtettem neki az ellenérzéseimet ezen nőszemélyekkel szemben, egy céges bulira leszállított nekem egy cadillacnyi prostit bikiniben, a mellükön meg a seggükön „SÓS” felirattal. Még röhögtem is volna rajt, ha csak én látom, nem az egész iroda.

Egyébként a lányom rajongott Zoltánért, már kislány korától kezdve. Az anyja temetésén is Zoltán vállán zokogott, nem az enyémen. Velem olyan volt, mint valami távoli rokon. Furcsa egy gyerek lett, annyi szent, de Zoltán azt mondta, a véleményem róla azt bizonyítja, hogy jottányit sem értek a nőkhöz. Elfogadtam, és azzal a lendülettel felfogadtam egy tanárnőt, aki irodalomból, történelemből és egyéb humán tárgyakból korrepetálta, meg egy ellenszenves idős urat, aki a reál tárgyakkal traktálta, ja és persze heti egy alkalommal pszichiáterhez vitettem. Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok megbirkózni Krisztina bonyolult helyzetével, bonyolult lelkével, az egész igazságtalan fájdalommal, ami bennünket sújtott. Én azért sunyi, gyáva módon minden időmet igyekeztem az irodában tölteni, és remélhetőleg úgy ütemezni a dolgaimat, hogy minél kevesebb időt kelljen a lányom szemrehányó tekintete előtt vergődnöm.

Valószínűsítem, hogy hétvégenként a bulikon speedet nyom, de a vasárnapi reggelihez kizárólag csak frissen facsart narancslevet iszik, és közben egyfolytában a telefonján olvasgat.

– Nem is mondtad, hogy Zolinak új barátnője van – vonta össze a szemöldökét, ahogy a cikkhez tartozó fotót próbálja az ujjával nagyítgatni.

– Tudod, hogy neki mindig új barátnője van.

– Egész helyes, sőt, ez az eddigi legjobb. Van benne valami, amitől nem olyan ribancos, mint a többi, de most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mitől más.

– Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mitől más – próbáltam elvágni a beszélgetést.

– Persze, ha élőben láthatnám, egész más lenne. Tényleg, olyan régen láttam már Zoli bá’t, miért nem ugrunk át hozzá?

– Mert még valószínűleg Nizzában vannak, és én épp a múlt héten láttam. Sok intéznivalója van, nem akarom zavarni.

– És ha csak a csajt látogatnánk meg? – kacsintott rám.

– Mondd, mi ez a beteges kíváncsiság? Mondtam, hogy nincs benne semmi különös, tizenkettő egy tucat, egy újabb ribanc!

– Na de apa, miért húzod fel így magad? Csak szeretnék lazulni egyet, olyan nagy gond ez?

– Jó, öt percet kapsz, hogy a kocsihoz érj, én szólok Jean-nak. Öt perc, érted?

Furcsa módon hirtelen megkönnyebbültem, ugyanakkor éreztem, ahogy az adrenalin szétáradt a testemben, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mintha örülni kezdtem volna annak, hogy lélegzem, hogy érzek, hogy talán még nem késő. Bár még nem tudtam megmondani, hogy mihez.