A napok mély kábulatban teltek. Sokszor magához tért a barátságos, mormogó férfi hangra. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzá, mégis megnyugtatták, biztonságban érezte magát.
– Asszonyom, asszonyom, nemsokára el kell búcsúznunk!
Finoman megütögették az arcát, és megszorították a csuklóját.
– Kérem, ébredjen fel, szeretnék magán segíteni!
Adél úgy érezte, mintha egy feneketlen kút legmélyéről kellene valahogy kimásznia, de erőt vett magán. Kezével a levegőbe bokszolt, valami kapaszkodót keresett. A férfi megmarkolta a karját, és felsegítette.
– Ez az, nagyon ügyes! Imádkoztam magáért, hogy fel tudjon állni! Most ne ijedjen meg, de erősen meg kell fognom, hogy el ne essen!
Adél erőtlenül rogyott bele a férfi karjaiba.
– Bocsásson meg! – nyöszörögte.
– Semmi probléma, csak pihenjen meg, aztán gyakorolunk! Újra megtanulunk járni. Túl sokáig feküdt, és túl sok gyógyszert voltam kénytelen adni magának, de nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, pár nap, és olyan lesz ez az egész, mint egy rossz álom.
– Attól tartok, hogy sajnos nem múlik el ilyen hamar.
Amikor Adél kipihegte magát, a doktor a karját nyújtotta, és sétálgatni kezdtek a dohos pincében.
– Mondja doktor, itt nincs világítás?
– Az a maga szemét még nagyon bántaná. Az utcáról beviláglik a Nap, ezt is újra megtanulja majd a szeme. Nem is hiszi, hogy milyen alulról is újra lehet kezdeni mindent. Ha a test képes rá, akkor a lélek is képes megbirkózni mindennel!
Mind a ketten összerezzentek, amikor hirtelen kivágódott a vas kapu.
– Maguk mit művelnek?!
– Ne ijedjen meg, csak Nabila asszony az! – súgta a doktor, és magához szorította. – Ő is segíteni akar magán.
– Na persze, doktor! Egy hét és Sheikh Muhammed Amal Mansour úr visszatér. Gondolom, kíváncsi lesz majd az eredményre.
A doktor rezzenéstelenül tartotta Alízt.
– Amint látja, Nabila asszony, azon vagyok, hogy a kisasszony mielőbb felgyógyuljon. Amint láthatja, a bőre már tökéletes. Most már csak az egyensúlyérzékét kell visszanyernie.
– Ebben a vak sötétben nem látok én semmit! – dörögte a nő. – És maga is tudja, hogy elsősorban nem a bőrére vagyok kíváncsi! Remélem, azt maga is észrevette, hogy szült már!
– Valóban – mondta halkan a doktor, és egy észrevétlenül gyengéd mozdulattal bátorítólag megszorította Adél kezét.
– Oltsa fel a lámpát! Maga meg vágódjon le vissza a földre, és tegye szét a lábát! Meg kell vizsgálnom!
– Azt hiszem, erre nem lesz szükség Nabila asszony, én már teljesen megvizsgáltam a hölgyet, semmiféle rendellenességet nem tapasztaltam…
– Azt majd én mondom meg, hogy mi számít rendellenességnek, és maga tenni fogja a dolgát, amennyiben úgy látom jónak!
Adél a kigyulladó lámpa fényétől ösztönösen a szeme elé kapta a kezét. Nabila durván felgyűrte, és a hasára rántotta a szoknyáját, és letépte a bugyiját.
– Nabila asszony, őszintén remélem, hogy megmosta a kezét, mi lesz, ha megfertőzi valamivel, ha …
Adél kétségbeesetten csapkodott a nő felé, és egyszer sikerült is elérnie a ruhája szélét, de Nabila lefogta a kezét, és csavart egyet a csuklóján.
– Kérem, doktor, segítsen! – könyörgött Adél. Tehetetlen düh és kétségbeesés járta át a testét, Nabila pedig úgy matatott benne, akár egy legyilkolt állatban, amit a következő pillanatban kibelezni készül.
– Átkozott török! – szakadt fel belőle, és undorodva állt fel Adél mellől.
– Doktor úr, Abdel Nazif doktor úr, mondja, meddig játszotta volna ezt a játékot?
– Nem értem, Nabila asszony.
– Majd megérti és a maga dolga lesz intézkedni. Én nem értem miért akarja mindenáron ezt a ribancot az úr, de nagyon akarja, és azt hiszem, maga is sejti, hogy mit tesz velünk, ha ez kiderül.
– Mi az, ami kiderül? – villogott idegesen a doktor szeme.
– Hogy ez a szuka terhes, kedves doktor. A maga dolga, hogy mire az úr megjön, már ne legyen az.
Kommentek