Jön, jön, jön… a MAROKKÓI!
És reményeim szerint augusztus végén meg is érkezik.
Egyelőre e-könyvként, de talán merek nagyot álmodni.
Fogadjátok szeretettel a fülszöveget és a beleolvasót!
Sárdy Zoltán építész és az elhíresült „MAROKKÓI” is egy személyben, akit a prostitúció és a drogcsempészet repített a francia elit tagjai közé.
Éva egy szerencsétlen sorsú cigány prostituált és a Marokkói felfedezettje, a nyilvánosság előtt is felvállalt szeretője.
A mindkét fél részéről kielégítő kapcsolat egészen más irányt vált, amikor megjelenik a Marokkói törvénytelen fia, Omar.
A zárkózott, kiismerhetetlen fiút az apja különféle illegális feladatokkal bízza meg.
Aztán Éva rossz fát tesz a tűzre, ezért a Marokkói száműzetésbe küldi. Felügyelőjéül, testőréül a fiát, Omart küldi vele.
Ez a munka lesz Omar utolsó megbízatása.
A múlt megbocsájthatatlan bűnei, intrika és szövevényes szerelmi háromszögek láncolata vezet észveszejtő sebességgel a megjósolhatatlan végkifejlet felé.
Létezik édesebben fájó dolog a tiltott szerelemnél?
Te meddig tudnád uralni az érzelmeidet, ha egy szeretted élete lenne a tét?
Lehet jó vége egy kitartott prostituált és egy szerencselovag szerelmének?
Egy véresen szenvedélyes love story. Olyan, amilyenre titkon Te is vágysz.
„Hosszú még a nyár. Bármi megtörténhet.” /a MAROKKÓI/
Őrjítően forró nyár volt és őrjítően forró július. A fullasztó meleget és az aszályt az éghajlatváltozással magyarázták, és riadót fújtak a zöldek, meg a mezőgazdászok, de engem nem izgatott a dolog, elvégre egészen másban utaztam. Aznapra kivételesen esőt ígértek, és úgy tűnt, be is igazolódik a jóslat: már a party kezdetén vészjóslóan sötét felhők tükröződtek a nizzai Sárdy villa úszómedencéjének víztükrében. A feszes ruhájú, filmsztár képű pincérek csak a jelre vártak, hogy ugorjanak, és egy pillanat alatt átköltöztessenek minden földöntúli jóságot a Loire-menti kastélyokat majmoló épület halljába.
Szokásomtól eltérően korán érkeztem, és whiskyt kortyolgatva figyeltem a vendégeket. A meghívottak java része az építőipar nagyágyúi közé tartozott, révén a házigazda is építész, persze az már más lapra tartozott, hogy mostanság már egészen mással foglalkozott. Az építési vállalkozók tömkelegében azért felismertem pár arcot még apám idejéből. A régi vágású üzletemberekből azóta aggastyánok lettek, akik mellől leszakadoztak nejeik, és az öreglányok helyét feszes csöcsű egyenre-szabott vadászok vették át. Ilyen az élet, sóhajtottam az italomba kortyolva. Húsz év múlva talán én is pont ilyen szánalmas öregember leszek, aki csak a külső szemlélőben kelt viszolygást, de saját maga előtt megmarad a nagy fehér főnöknek, élet és halál urának, kegyeit csakis a kiválasztott szerencséseknek osztogató pökhendinek.
Az ital hatni kezdett, és én már megint Klárára gondoltam. Józanon képes voltam elbagatellizálni a fájdalmat, elvonatkoztatni a ténytől, hogy örökre itt hagyott és még a lányom, Krisztina döbbenetes hasonlósága az édesanyjára, sem zavart meg, nem tett depresszióssá. Ellenben a pia ócska, szentimentális picsogót csinált belőlem, amit tudtam, hogy Klára is szánalmasnak tartana. A szemem dörzsölgetve matattam a zakóm zsebében, és megkönnyebbülten tapogattam ki a nyugtató apró fioláját, amit már olyan észrevétlenül és profin pattintottam ki két ujjal, húztam ki belőle a valószínűtlenül apró tablettákat, helyeztem a nyelvemre, és tüntettem el bármiféle folyadék nélkül, akár valami narkós. Pár perc és kisimul minden. Higgadtan bámulhatok mindenféle szépséget, ami valójában belülről rohad, és úgy szemlélhetem az eseményeket, mintha azok életem meghatározó részét képeznék.
Közben dörögni kezdett az ég, de a hűsítő zápor ismételten elmaradt, helyette bordós szaténfüggöny borult az égre és miközben elkendőzni próbálta a Nap ragyogását, aranyló fénnyel vonta be a lila bugonvilleákat, és vérnarancsra festette a fehér liliomokat.
Ebbe a szürreális díszletbe sétált bele. Ahogy megpillantottam, mélabús fájdalom futott át rajtam, mintha megéreztem volna a múltját, és beleselkedtem volna a jövőjébe. Baljóslatú gyönyörűség volt; egy egzotikus mérgező virág.
Zoltán tulajdonosi büszkeséggel és szigorral, jobb kezét a domború csípőjén nyugtatva mutatta be az üzlettársainak, a kegyeltjeinek, az ellenségeinek és nekem is, az egyetlen barátjának.
Én lehettem kábé a harmincharmadik, akinek a szemébe kellett néznie, és megfelelően bemutatkoznia, pedig messziről ordított róla, hogy miféle, így már csak azért is tiszteletet éreztem iránta, amiért képes volt disztingválnia magát.
A platinaszőke Marilyn-frizurához Zoltán ragaszkodott. A kurváinak ez volt az egyen frizurája. Kiment a lábamból minden erő, ahogy rám emelte fekete tussal kihúzott ragyogó mogyoróbarna tekintetét.
– Kardos György, Gyuri, ha megkérhetem – szorítottam meg csontos, meglepően erős kezét.
– Gábor Éva. A hangja mély volt és karcos. Nemcsak a genetika, hanem masszív, sok éves dohányzás hozadéka. Fürkésző tekintetemtől zavarba jött, és platinaszőke hajába túrt.
– Legföljebb mozdonyszőke – hunyorított rám, ahogy megvillantak milliméteres koromfekete lenövései. Öblös, úriemberhez nem passzoló röhögés robbant ki belőlem, mire ő is nevetni kezdett. Onnantól kezdve bízott bennem.
Zoltán megrovón nézett ránk, és egy pillanatra úgy éreztem, képes lett volna mindkettőnket ott helyben felpofozni, akár valami taknyos kölyköket. Aztán megenyhült a tekintete, de láttam, ahogy a karjába vájta az ujjait. Éva föl sem szisszent, még a szeme sem lett homályos, neadjisten könnyes, ugyanolyan rendíthetetlen bizalommal függött rajtam a tekintete.
– Haladjunk tovább, még mielőtt féltékeny leszek. Lesz még elég időtök a csacsogásra. Gyuri a legjobb barátom, bizalmasom és üzlettársam. Ugyanúgy számíthatsz rá mindenben, ahogy rám. Persze azzal a kitéttel, hogy az extrákhoz csak nekem van hozzáférésem – kacsintott Zoltán ravaszkásan, és szorított még egy fokozattal fájdalmasabban.
Éva biccentett felém, és hagyta, hogy nagy büszkén tovább hurcolják, és kérkedjenek vele, mint a legújabb szerzeménnyel. Nem tudtam róla levenni a szemem: majdnem olyan magas volt, mint Zoltán, atlétikus, olyan vádlival, mint egy rövidtávfutónak, és úgy tapadt izmos testére az alul-felül felsliccelt estélyi, hogy semmit sem bízott a fantáziára. Bizonyos, hogy nem edzőteremben izzadta össze ezt az alakot. Ahogy utánuk néztem, tulajdonképpen nem sok különbséget láttam a mozgásukban, a mozdulataikban. Éva ugyanolyan magabiztosságot sugárzott, mint a párja, azzal a különbséggel, hogy ezt a szintet Zoltánnak közel húsz esztendő alatt sikerült elérnie.
Szinte magam előtt láttam, ahogy Párizsba érkezett: rokonok, ismerősök, barátok nélkül, egy szál hátizsákkal, amiben elfért minden cucca, de magával hozta a legféltettebb kincsét is, a frissen megszerzett építész diplomáját. Azt hitte, hogy itt majd rögtön kap munkát, csak amiatt, mert az apját Pesten elismerték. Persze a Sárdy név jól csengett építész körökben, de egy huszonéves magyar suttyót csak a neve miatt nem vettek fel sehová, de neki mindig és mindenben szerencséje volt. Így esett meg, hogy valahogy apám elé sodorta a szél, aki mint igazi 56-os kivándorló, természetesnek tartotta, hogy segíti a honfitársait, minekutána Sárdy Zoltán pár hét alatt gyakornok lett Párizs egyik legelőkelőbb építész irodájában. Az én irodámon osztoztunk, és körülbelül egy hónapig még rivalizáltunk is. Onnantól datálódik a barátságunk – közel huszonöt éve. Tényleg igazi barátság, nem valami haverság. Minden viselt dolgát elmondta nekem, ami első körben rettentően meglepett, mert hogy a fenébe beszélhet valaki ilyen kendőzetlen őszinteséggel a nem éppen makulátlan múltjáról, cseppet sem tisztességes jövőbeli terveiről, etc., de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak ösztönösen jól ismerte az emberi természetet. Tudta, hogy kiben bízhat meg, kit engedhet a közvetlen közelébe.
Pestről anno azért kellett iszkolnia, mert lányokat futtatott. A sors fintoraként Párizsban is ez az iparág repítette a csúcsra. Több fantáziát látott benne, mint az építészetben, és túl jól ismerte az elitet minden nyomorúságos és undorító üzelmével együtt. Könnyebben ment az üzletkötés is, ha már belépőként egy csinos lány is járt az osztriga mellé, az meg külön bónusz volt, ha az alkalmi légyottról véletlenül még fotók is készültek. Ilyenkor biztosabban nyertük a pályázatokat és az árak is mindig lejjebb csúsztak. Ez volt a tökéletes üzlet, egy darabig. Egészen addig, míg apám meg nem neszelte a dolgot. A poén az volt az egészben, hogy valami pitiáner kis alvállalkozó miatt bukott le. De tanult az esetből és a továbbiakban tökélyre fejlesztette az ipart, és csak az első osztályúakkal, a business clubbal foglalkozott. Politikusoknak, üzletembereknek, egy éjszakára, egy hétre, egy hónapra modelleket, szépségkirálynőket, a legextrább prostikat. Hatalmas üzlet volt és ugyanezt a hálózatot Romániában is kiépítette. Jobbára innen szedte a saját szeretőit is. Remek szeme volt a nőkhöz, és a sármjával mindenre rá tudta venni őket. Olyan volt, mint egy vérbeli francia macsó: álmodozó tekintetű és magas, folyamatosan a szemébe lógó tincsekkel hadakozó félisten.
Azon az estén már szándékosan nem botlottam beléjük, mert tudtam, hogy Zoltán egyből leveszi, hogy miben sántikálok, de a fejemből nem tudtam kiverni a legújabb szerzeményt és egyre jobban elhomályosuló tudattal azon merengtem, hogy vajon honnan szedhette össze. Magyarországról, valahonnan az Alföldről vagy a Viharsarokból, esetleg Bob herceg ajándéka Erdélyből? Megvette kilóra valakitől, vagy félholtra összeverve, bedrogozva jött „magától”. Esetleg tényleg teljesen magától jött. Mindenesetre vér profinak tűnt. Én nem bírtam a kurvákat, de ő határozottan felkeltette az érdeklődésemet. Legszívesebben már azon az estén hívtam volna egy régi havert a rendőrségről, hogy szimatoljon utána.
***
– Mikor utalsz?
– Te aztán célra tartasz! De éppen ezt imádom benned – nevetett Zoltán, és hátulról átkarolta.
– Ugye nem itt akarod, mindenki előtt? – hűlt el Éva, de a férfit nem érdekelték sem az utoljára távozó vendégek, sem a party-szervíz alkalmazottai. Még nagyobb vehemenciával kezdett el matatni a nő mellén és a nyakát csókolgatta.
– Régen nem voltál ennyire finnyás!
– Ha nem utalsz nekik, akkor nem foglalkoznak Rózával!
– Rózán nem lehet segíteni, ezt te is jól tudod! Egyébként meg elhiszed, hogy a te édes Istikéd költ egy fityinget is a hugicádra? Ne viccelj már szivi, inkább gyere velem!
Éva mély levegőt vett, Róza elkínzott arcocskája rémlett fel előtte, mire végighúzta az ujját könnycseppektől szétkenődött sminkjén, és bátorító mosolyt küldött egy, a jelenettől megszeppent pakolódó kisegítőnek.
– Úgy foglak kényeztetni, hogy megfeledkezel minden szarságról, amiről te semmit sem tehetsz, és egyébként is megoldhatatlanok – emelte ígéretre a kezét kisfiús mosollyal Zoltán, és Éva bár szerette volna azt hinni, hogy csak az érdek vezérelte, hogy ne álljon ellent – valójában megbabonázva adta át magát neki.
Józan ésszel nem tudta megmagyarázni, hogy mi vonzotta annyira a férfiban. A külön-külön mindenben tökéletes részek, vagy ezeknek az egymáshoz való tökéletes passzolásuk, a férfi lehengerlő jóképűsége, a pénze és a kiszámíthatatlansága.
A tökéletes csődör, a nők kedvence, kurvák futtatója, a Marokkói. Nem tudta, hogy honnan ragadt rá ez a gúnynév, de Párizs-szerte így hívták, sőt még Bob herceg Bukarestben is a Marokkóival fenyegette a lányokat. Majd a Marokkói mellett ráeszméltek, hogy hallgatnotok kellett volna rám, de akkor már későn bánkódtok majd, hogy elmentetek a jószerencsétek mellett! – kántálta a törpe strici, az arany nyakláncát a mutatóujja körül forgatva. Amilyen kicsi volt, olyan pökhendi és profi a szakmában. Ő volt az első rosta, a legfőbb elosztó, élet és halál ura, akik eldöntötte, ki mehet Londonba és ki marad útszéli, a helyi striciknek kiszolgáltatva. Neki köszönhette a szerencséjét, mert Bob herceg meglátta benne a lehetőséget, és megmutatta a mindenki által rettegett Marokkóinak. Vagy megölet vagy istennőt csinál belőled – gagyogta Bob herceg. Persze mind a kettő az én munkám gyümölcse – röhögött. – De aki Bob hercegnél tanulta ki a szakmát, annak nincs sok izgulni valója. Alulról kezdtük, de profi lettél, és ha nem kellesz neki, kellesz majd másnak, talán egy igazi arabnak, ki tudja.
A nagy találkozó előtt a fenékig érő fekete hajából divatosra vágott félhosszú arany barnát varázsoltak, és turkálókból kiöltöztették. Így visszamenőleg nézve elég ízléstelenül, de ahhoz képest, ahogy addig kinézett, kész úri kisasszonyt csináltak belőle. Ő mindenre fel volt készülve, hogy a Marokkói egy vadállat, aki egyetlen pillantásával felméri és meglátja még az alig használt Guccin keresztül is az alultáplált kis cigánylányt, és fölpofozza, kiveri a fogait, meg őrjöng, hogy egy ilyen szutyok miatt kellett ideutaznia és a drága idejét rabolni. Csak abban reménykedett, hogy megkegyelmez neki, és őhelyette Bob herceget iktatja ki, esetleg kiheréli, amire rá is szolgált már vastagon.
A nagy találkozóra stílusosan egy őszi, sárosan sötét napon került sor. Egy előkelő szálloda csupa üveg bejárata előtt kellett fel-alá sétálgatnia. Miniszoknyában és ízléstelenül kivágott blúzban, tíz centis tűsarkúban. Iszonyúan izgult és félt egyszerre, ugyanakkor valami perverz várakozással töltötte el, hogy egy nagyhatalmú úr előtt kelleti magát, akit elrejt a sötétített üveg. Csak szemezett a bejárattal, és a szálloda előtt posztoló fiúval, aki kigúvadt szemmel vizslatta. Neki tetszett, ebben száz százalékig biztos volt, de hogy a Marokkói mit szólt hozzá, arról abban a pillanatban fogalma sem volt.
Aztán Bob herceg megjelent az ajtóban, és a kezével intett, hogy elmehet. Ő csak állt, és először nem akarta elhinni, hogy nem tetszett a Marokkóinak. Csak akkor indult el a metró irányába, mikor már rá kiáltottak, hogy tűnés, ennyi volt. És ő szedte a lábait, közben meg azon parázott, hogy vajon még visszamehet-e a koszlott kis albérletbe, amit Bob herceg emberei telivásároltak neki ruhákkal, meg mindenféle sminkszerrel. Legalább azokat el akarta vinni, még mielőtt rá állítanak valami középszerű stricit, aki kezelésbe veszi.