ESÉLY

ESÉLY

–       Nem találkoztunk mi már valahol?

„Megáll az eszem, ezt a szöveget utoljára valamikor a hetvenes években nyomhatták!” Sóhajtok, és a fejemet rázom.

–       Kizárt, arra emlékeznék. Illetve nem biztos.

Elszóltam magam, a pasas szélesen elmosolyodik. Tökéletes fogai vannak. Biztosan nem igaziak. Túl tökéletesek ahhoz, hogy igaziak legyenek. Az ő korában már senkinek nincs ilyen tökéletes fogsora.

Kihúzom magam ültömben, és magam is megdöbbenek azon, amit művelek, hogy végighúzom a kezem kétoldalt a csipkeruhám vonalán. Úristen, megőrültél? – korholom magamat, és immáron lángol a képem a saját közönséges viselkedésemtől.

Önelégült vigyor ül ki a képére. Tetszik neki, ahogy önkéntelenül mórikálom magam. Az ilyen dörzsölt ötveneseket már nem lehet megvezetni, ismerik a dörgést.

–       Ööö, véletlenül nem Pécsett járt gimnáziumba?

–       Soha nem voltam még Pécsen, nemhogy gimnáziumban. Plusz azt hiszem, nem vagyunk egy korosztály – túrok bele méz szőke tincseimbe.

–        Tisztában vagyok a korcsoportjainkkal – dörmögi, és dorgálón villantja rám gleccserkék tekintetét.  – Úgy gondoltam egy kósza pillanatra, hogy taníthattam kegyedet.

–        Ó igen, és mire? – vágok vissza pimaszul.

–        Drámapedagógiára, de már rájöttem, hogy tévedés. Kedves, ön nem elég tehetséges.

Elönt a forróság, érzem, hogy még a fülem is lángol, és persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nyakam is érdekes színben pompázhat. Valószínűleg rám van írva, hogy mennyire vonzónak találom. Szégyellem, hogy így elragadtattam magam. A vendégektől egy hostessnek tartania kell a távolságot, akármit is érez. Ez szabály, meg hát furcsa is, hogy épp most…

Idén negyedik éve, hogy járok valakivel. Az utóbbi időben nagyon titokzatos volt, de én teljesen véletlenül „rajtakaptam”. Rajtakaptam azon, amit nemsokára velem szemben fog elkövetni. Meghatódtam, megnyugodtam, egyszerűen boldog vagyok.

Erre most jön ez a valaki, és belerondít az egészbe!

Egyszerűen nem tudok nem belenézni az elképesztő kék szemébe, levenni a tekintetem a mosolyáról, belefeledkezni a hangjába. Ha tehetném, beletúrnék a göndörös hajába. Úgy érzem olyan vonzó, hogy egyszerűen beszippant, nem tehetek ellene semmit. Megsemmisülten hallgatom, rácsodálkozom a mozdulataira, amik olyan ismerősek, mintha ezer éves ismeretség kötne össze vele.

Kétségbeesetten próbálkozom nem rajongó tekintettel figyelni rá, ahogy a pezsgős poharát szorongatva sztorizgat nekem. Veszélyesen jó humora van és persze nagyon művelt, túlcsorduló önbizalommal. Imádhatják a nők.

Utolsó erőmmel megpróbálok mégis elvonatkoztatni.

Gáborral igenis fantasztikusan érzem magam. Igaz, hogy talán egy kicsit magának való, de hát egy fizikusnak már-már kötelezően különcnek kell lennie.

Fantasztikus élet vár ránk Svájcban. Annak idején Gábor már töltött ott ösztöndíjasként egy évet, és élvezte minden percét. Én természetesen kint nem fogok dolgozni, egyszerűen csak minden erőmmel azon leszek, hogy nyugodt hátteret biztosítsak a tudományos munkájához. Ezt akkor döntöttem el, amikor megtaláltam a gondosan eldugott holmikat. Remegő kezekkel alig bírtam vissza szuszakolni őket Gábor precízen katalogizált, katonás rendben álló szakkönyvei mögé.

Nem is tudom minek örültem jobban, a repülőjegyeknek vagy a jegygyűrűnek.

Erre most itt ez a kalandor, aki mindent össze akar kavarni!

A könyvbemutató vendégei lassan szét szélednek, elfogytak a mini szendvicsek és a pezsgő is, a pincér fiúk pakolnak.

A kékszemű nem tágít, fogva tart. Őszinte és nyílt a tekintete, hegyi patak hívogató hűse. Felajánlja, hogy hazavisz, késő van már. Érzem, hogy most látom utoljára. A szívemet mintha markolásznák, mikor fensőbbségesen elutasítom. Azért amikor elköszön, egy cetlit nyom a markomba, rajta a neve és a telefonszáma. Rá se nézek, és ahogy kilépek az épületből, rögtön elhajítom.

Úgy érzem, hogy a taxi úgy vánszorog hazafelé, pedig én ezerrel menekülnék, hiszen vár a régi-új életem.

A lakásban nem ég a villany, ahogy felkapcsolom, úgy érzem, kimegy alólam a lábam. Gábor oklevelei eltűntek a falról. A dolgozószobája üres.

A nappali asztalánál cetli vár – ő is írt nekem; minden tévedés volt, bocsássak meg, de az asszisztense az igazi. Vele kezd új életet Svájcban.