II. fejezet,
mikoris Kornél egy csapásra életmentő hőssé válik
Pontban délután háromkor Kincső kis repülőgépének felzúgott a motorja. Kincsőföld apraja-nagyja kivonult a búcsúztatására. Egyedül csak az öreg király nem kísérte ki, mert majd megszakadt a szíve, hogy Kincső magára hagyja. Így aztán csak a palota ablakából látta, ahogy egy szem lánya eltűnik a bolondos kis pamutgolyószerű felhők között. Ez jutott először az öreg király eszébe, ahogy felpillantott az égre. Ennyire összekuszálódott, rendetlen felhőket már régóta nem látott. Olyanok voltak, mint azok a pamutgombolyagok, amikkel kiscicák játszottak.
Kincső elbúcsúzott a gyerekkori barátaitól, osztálytársaitól, az udvari főcukrásztól, a tanáraitól, a macskáitól, kutyáitól – ahogy illik, mindenkitől, és ígéretet tett, hogy Igézővel (így nevezte el az álombéli fiút) fog visszatérni.
Szórakoztató és mókás volt a rakoncátlan, fésületlen felhőkön repülni. Úgy dobálták Kincső kis gépét, mint valami kemény cukorkát, ami véletlenül belepottyant a vattacukor-készítő gépbe. Egy ilyen nagy zökkenésnél, vagy ha teljesen pontosan akarnánk fogalmazni, zuttyanásnál, Kincsőről leesett a napszemüvege, ami nélkül nem szeretett vezetni, mert úgy folyamatosan hunyorognia kellett volna, ami egy messze földön híres királykisasszonynak nem tesz jót, mivel szem körüli ráncokat okoz, plusz nem elhanyagolható módon balesetveszélyes is, mivel ha az ember szemébe belesüt a Nap, nem nagyon látni, hogy épp merre tart. Egyszóval mindenképpen vissza kellett tennie a szemére, így aztán a szűk pilótafülkében lehajolt, és keresgélni kezdte. Ahogy ott keresgélte, hirtelen nagy durranás hallatszott, s vele egy időben a repülőgép motorja felbőgött, aztán meg teljesen elhalkult. Amint felocsúdott, és kinézett a pilótafülke ablakán, tisztán látta, utána meg már érezte is, hogy a gép zuhanni kezdett. Egyre jobban közeledni látszott egy nagy virágos rét, már tökéletesen kivehető volt egy lustán kérődző tarka tehén, miközben félelmetesen suhogott a szél.
Abban az utolsó előtti pillanatban, mikor már farkasszemet nézett a közönyösen csámcsogó kérődzővel, akár egy mesében, hirtelen megjavult a gép, és újra felfelé kezdett emelkedni. Hogy lehetséges ez? – tűnődött Kincső. Hiszen a repülőjén nincs is robotpilóta. Pár méteres emelkedés után aztán szép fokozatosan lassulva landolt úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Kincső nagy nehezen kikászálódott a pilótafülkéből, és az eléje táruló látványtól sírhatnékja támadt: a gépe füstöt eregetett magából, az egyik szárnya letörött, az orra behorpadt, egyszóval használhatatlanná vált. De akkor hogyan tudott leszállni? A magában feltett kérdésére azon nyomban szembe is találta magát a jó nagydarab válasszal, ugyanis egy közepes méretű sárkány tántorgott a légi járműtől néhány méterre. A közepes méretet Kincső csak úgy saccolta, mivel az életben nem látott addig sárkányt, csak meséket olvasott róluk.
Akármekkora is volt, egy darabig még zavartan téblábolt, aztán nagy robajjal hanyatt vágódott. Kincső odaszaladt egy fűzfához, letört róla egy ágat, úgy közelítette meg, mivel az már a mesékből is köztudott, hogy sárkányt megközelíteni védőfelszerelés nélkül szigorúan tilos és balesetveszélyes.
– Mit művel a lábammal? – kérdezte Kornél, mikor arra tért magához, hogy Kincső egy faággal birizgálja a talpát.
– Elnézést kérek, csak arra voltam kíváncsi, hogy tetszik-e még élni – válaszolt teljes őszinteséggel Kincső.
– Hogy tetszek-e még élni? Hogy tetszek-e még élni? – jajongott az öreg professzor, és dobbantott egy nagyot a lábával. Kincső félre is ugrott azon nyomban. – Hát miféle igazságtalanság ez a sorstól? Miért kellett ennek megtörténnie? Negyven év kemény munka után, mikor egy kicsit pihenni szeretnék, a nyugdíjazásom harmadik napján?
– Talán mert a hármas szám valami varázslatos, misztikus erővel bír önöknél – okvetetlenkedett Kincső. Kornél nagyokat nyögve megemelte a fejét, és szemrehányóan Kincsőre nézett.
– Mondd te gyerek, hány éves vagy, és hol szerezted a pilótaengedélyedet? Mind a két fejemet rá, hogy ezt a gépet csak úgy elkötötted a szüleidtől! Tudatában vagy annak, hogy az utolsó előtti pillanatban tudtalak csak megmenteni?! Épphogy alá tudtam repülni a gépednek, hogy le ne zuhanj! Be is akadt az egyik szárnyam a motorodba. Jaj, hogy fáj!
– Köszönöm a segítségét, de már elnézést – húzta ki magát Kincső –, nem akarom kioktatni, bár furcsa, hogy nem ismer meg, hiszen engem mindenki ismer… Szóval én Kincső királykisasszony vagyok Kincsőföldről, a kincsőföldi trón várományosa. A kisrepülőgép a saját tulajdonom, a születésnapomra kaptam az édesapámtól, a pilótaengedélyemet pedig a Kincsőföldi Pilóták Egyesületének Társaságától kiváló minősítéssel szereztem meg. Egyébként pedig legalább ötven levegőben töltött óra van mögöttem.
– Mögöttem meg hetven év – nyögte fájdalmasan Kornél, mert épp a lábát próbálta meg kinyújtani. – Apropó, mit csinált akkor, tapasztalt pilóta, mikor a kormánybot mögött kellett volna lennie? Ugyanis nyílegyenesen belém trafált. Egészen közelről volt szerencsém belátni a pilótafülkébe, és kegyedet sehol sem láttam. Különben pedig kezét csókolom, Professzor Lávakövi Kornél – nyújtotta a karmát.
– Persze, mert éppen a napszemüvegemet…, akarom mondani, illetve kérdezni, hogy megkülönböztető jelzéseket tetszett használni?
– Miféle megkülönböztető jelzéseket? Egy sárkánynak? – sírt kínjában Kornél, és mind a négy orrlyukán füst kezdett szállingózni.
– Csak nincs rosszul professzor úr? – sápadt el Kincső.
– Hogy rosszul? Hát úgy nézek én ki? – nyüszögött tovább Kornél.
– Háát nem tudom, hogy alapvetően milyen színe van, de most olyan kifejezetten szürkés-fekete, meg füst szivárog az orrából – hebegte Kincső.
– Jaj, én ezt nem bírom tovább, mentem elájulok! – rikoltott föl Kornél, és tényleg azonnal el is ájult. Olyannyira elájult, hogy Kincső hiába csiklandozta a talpait, aztán meg mind a két fején az orrait és a füleit, csak nem tudta magához téríteni.
Szó mi szó, az öreg professzor nem festett valami rózsásan, úgyhogy Kincső eltökélte, hogy segít rajta. Befúrta magát szebb napokat is megélt kis repülőgépébe, vizet és vattapamacsot szedett ki a bőröndjeiből, aztán gyógyfűkeresésre indult a réten. Hamarosan talált is sebészfüvet, amivel a professzor sebeit készült bedörzsölni. A kis vattapamacsaival, amivel az arcocskáját szokta lemosni, nem ment sokra; talán egy fél sárkány megtisztítására lett volna csak elegendő, amit magával hozott, ezért cikcakkban kezdte el Kornélt tisztogatni, és cikcakkban tette rá a gyógyfüvet, továbbá a kötést is. Szegény Kornél fekete volt a füsttől és a koromtól, de pár óra múltán már Kincső gondoskodásának hála, úgy festett, akár egy sakktábla: egy négyzetnyi tiszta sárkány, egy négyzetnyi kormos. Akármilyen is lett a végeredmény, Kincső rettenetesen elfáradt Kornél tisztításában, meg a sebkötözésben, ezért lekuporodott a professzor mellé, és szépen el is aludt. Ez persze teljesen természetes, mert azelőtt egyáltalán nem dolgozott még, mert hát a királykisasszonyoknak nem kell dolgozniuk, ez köztudott.
Ahogy ott szundikáltak, egy tehén lassan melléjük legelészett. Kornél akkor tért magához, mikor a tenyeres-talpas jószág egy jókora fűcsomóval együtt majdnem behabzsolta az egyik fülét is.
– Mi történik itt kérem? – ocsúdott föl hirtelen. Ahogy izgett-mozgott, megpillantotta a bekötözött sebeit, és a mellette békésen szuszogó Kincsőt. Óvatosan megsimogatta a királylány fejecskéjét, aztán felállt, és körülnézett. Látta, hogy a távolban még jó pár tehén legelészik. Ahol pedig ennyi állat van, ott embereknek vagy sárkányoknak is lenniük kell – gondolta magában. Így aztán elindult gyalogosan – mivel még egy felszállást ilyen hirtelen nem mert megkockáztatni –, hogy segítséget kérjen. Jó sokáig trappolt, mire végre megtalálta az istállót, ahol az állatokat tartották. Ott volt a gazdájuk is, de ahogy Kornélt meglátta, ijedtében elájult. Kornél is megijedt, mert az jutott az eszébe, hogy rettenetesen nézhet ki a baleset után, ha csak így elájulnak tőle. Ezért belenézett a gazda falhoz támasztott biciklijének a visszapillantó tükrébe. – Kincső, Kincső! – nevetett, ahogy meglátta félig rendbe hozott ábrázatát, de továbbra sem adta fel, hogy valakitől segítséget kérjen. Addig gyalogolt, mígnem egy autószerelő műhelyhez nem ért. A tulajdonos meg sem lepődött, és meg sem ijedt, ahogy megpillantotta a professzort, sőt felajánlotta, hogy alhatnak nála a műhelyben, ameddig csak akarnak.
Kornél megköszönte a felajánlott szállást. Ő igazán elaludt volna kint a réten is, de egy hölgy, főleg egy királylány mégsem hálhat a szabad ég alatt!
Kincsőnek nem nagyon tetszett a műhelybeli alvás, de nem tudott mit tenni, ha már egyszer nem volt a közelben négycsillagos szálloda.
Az öreg professzorral végigbeszélgették az egész éjszakát, hogy ki miért indult útnak. Így Kincső beszámolt az álmáról; arról, hogy nagyon meg akarja találni a hercegét, csak pillanatnyilag fogalma sincs, merre induljon. Kornél elgondolkodva hallgatta, és azt tanácsolta, hogy hallgasson a megérzéseire. Meg talán nem véletlenül karamboloztak ők. Lehet, hogy ez a megoldás.
– Mármint, hogy mi? – lelkesült fel Kincső.
– Hát az, hogy én vagyok a te útmutató iránytűd. Gyere velem Tüntökélybe! Ha olyan tökéletes az az ifjú ember, ahogy mondod, akkor nem is ember, hanem tündér, és tüntökélyi lakos.
– Még sohasem hallottam Tüntökélyről – mélázott Kincső.
– A legnépszerűbb úti cél pedig manapság, ahol minden tökéletes: az ételek, az időjárás, a tengerpart, ahol majd napestig süttetem a hasam. Maga a megvalósult mennyország!
– Ahogy így tetszik mondani, háát! Hogy-hogy eddig nem jutott az eszembe, hogy csakis tündér lehet? Akkor reggel indulunk is, ugye?
– Attól tartok, egy ideig még élveznünk kell az itteni vendéglátást. Nem kis idő, mire én megerősödöm a vitaminjaim nélkül. Rögtön elsírom magam, ha arra gondolok, hogy az összes szétszóródott a réten! Ezért aztán ne csodálkozz majd, ha reggel repülő teheneket látsz az égen!
És valóban senki sem csodálkozott reggel, merthogy senki sem látott repülő teheneket.
Kornél egész nap a felszállást gyakorolta, futott, autókat emelgetett, hogy eddze magát, és még az autószerelésben is segédkezett. Próbálta nógatni Kincsőt, hogy ő is segítsen valamit a derék autószerelőnek, de a királylány azt válaszolta, hogy az ő külsejével, meg hírnevével bizony bármennyire is szeretne, nem vállalhat semmiféle munkát.