Adél furcsa zajra ébredt. Talán valami állathang lehetett, de nem tudta megállapítani biztosan. A fejéhez kapott, ami lüktetett a fájdalomtól. Akkor érezte meg, hogy a haja csatakos a vértől, ahogy a kezét végighúzta a halántékán. A vér szagától öklendezni kezdett. Ahogy nagy nehezen kinyitotta a szemét, meghatározhatatlan távolságban fényt észlelt, de úgy döntött, még egy darabig fekszik, míg lassacskán összegyűjt annyi erőt, amivel a földön csúszva-mászva megvizsgálhatja a fény forrását.
A tenyerét a homlokához szorította, és próbált elvonatkoztatni az elmúlt napok történéseitől. De ha a fene fenét eszik, akkor sem adja fel, kiszabadítja Alit!
Hatice egyszerűen elárulta. Szegény, szép, butácska Hatice! Azt hitte, ezzel bevágódik Muratnál.
A gazember saját kezűleg végezte el a piszkos munkát. Ott várt rá a házban. Így utólag visszagondolva azon rettegett, hogy Ali mennyit hallhatott az egészből. Csak remélni tudta, hogy Murat volt annyira intelligens, ha már lelke nem volt, hogy elvitesse valahová, mert bármekkora is volt az Oktay-villa, azt a bútortörést, ordítozást és sírást nem lehetett semmivel sem elnyomni.
Először lerúgták a lépcsőről, aztán Hatice rajongója a hajánál fogva fölhúzta az első emeletre, a gazdája elé, miközben Hatice a látványtól megrémülve, önkívületben sikítozott.
Murat úgy ült a tekintélyes fekete bőr karosszékben, akár egy szultán. Merő megvetés sugárzott zöld szeméből. Olyan rideg volt a tekintete, hogy Adélon jeges rémület futott át.
Abban a pillanatban azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a férfi megöli. Hová tűnt a jó modorú, tisztes üzletember, aki először kosárlabdázni jött Magyarországra, utána meg már ékszerboltot nyitott, aztán meg feleségül vett egy magyar nőt.
Azt már nem említette, hogy a többiek mellé. Ahogy arról is hallgatott, hogy az ékszerek mellett lányokat is szívesen árul, meg persze minden mást is, amihez szintén nem tisztességes módon jutott hozzá.
Arra gondolt, miért nem látta meg ebben a látszólag sima modorú macsóban a kegyetlenséget, a teljes részvétlenséget mindenki és minden iránt?
Persze, ha jobban belegondol, a férfi mindig tartózkodóan viselkedett vele, például soha nem adózott neki szerelmi vallomással, nem fogadott örök hűséget, mint ahogy azt sem ígérte meg, hogy nem veszi el a közös gyermeküket.
De hát honnan is sejthette volna, hogy majd így alakulnak a dolgok? Senki sem úgy megy férjhez, hogy ilyenekre előre felkészüljön. Persze előre óvták a barátai, próbálták lebeszélni arról, hogy Isztambulba költözzön Murattal, az ismeretlenbe egy idegennel. Erre mindig az volt a válasza, hogy ő már jól ismeri a szerelmét, hiszen ugyanahhoz a vidéki kosárlabda csapathoz járt vissza már lassan két éve, meg őhozzá, aki a csapat ügyes-bajos dolgait intézte és tolmácsolt.
Ő segített a férfinak albérletet keresni, és költözni, látta a holmijait, a fényképeket a családjáról: a szüleiről, a testvéreiről, és Murat olyan szépen beszélt róluk. Rajongott értük. Adél úgy érezte, hogy kifejezetten jó emberbe botlott, aki a tetejébe őrületesen jóképű is, és még számít is rá, ad a véleményére, és hálás a segítségéért.
Egyszerűen bolondult a férfi mély zöld tekintetéért, azért, ahogy a tenyerébe csókolt.
Mikor az Oktay-villa padlóján feküdt, és reszketve, alulnézetből kémlelte Murat arcát, egy teljesen más embert látott.
– Például ez az egész ház, mind a négy emeletével Murat Oktay tulajdona. De kimehetsz akár az utcára és körülnézhetsz: az összes ház Murat Oktay tulajdona. A kávéház a sarkon Murat Oktay tulajdona, a lány, aki ott vadászik kinn kuncsaftra a gránátalmafa tövében, na, ő is Murat Oktay tulajdona. Ki lehetne plakátolni a környéken, hogy minden hozzád hasonló balek tisztában lehessen vele, hogy itt minden Murat Oktay úré – harsogta jelentősége teljes tudatában Hassan, hogy csak úgy remegett belé a hája. – És a te felelősséged is, hogy engem hatalmas anyagi kár ért, és a magyar kicsikéd is neked köszönheti, hogy pórul járt! Az ostobaságodnak, a kivagyiságodnak! Ó, mindig is gyűlöltem a hozzád hasonló nagy arcú szarkupacokat!
Kemal kissé homályosan látott és Hassan szavai is némi fáziskéséssel tudatosultak benne.
– Miről beszélsz, te gazember? Mit tettetek Adéllal? – ragadta meg a férfi nyakát.
– Nem én tettem Allahra, engedj el, te szerencsétlen! Oktay úr emberei voltak. Megfizetett az a szajha, hogy szembe mert szegülni a gyermeke apjával. A hálátlan még engem is meglopott, és a tetejébe az istentelen most már teljesen hasznavehetetlen ribanc is lett! Pedig mennyit feccoltam abba az átkozottba!
– Mit csináltak Adéllal, mondd te szerencsétlen, vagy elvágom a torkod!
– Amit megérdemelt, bár hagyták volna inkább az egyiptomiakra! Akkor valami kis hasznom is lett volna a bizniszből, és engedj el te szerencsétlen marha, nemsokára itt lesznek a nehézfiúk, és neked véged! – süvöltötte levegő után kapkodva Hassan, mire Kemal undorodva lökte el magától.
– Adélnak gyereke van Oktaytól?
– Ezt nem mondta el neked az a büdös szajha, igaz? Gyönyörű dög, azt elismerem, nemhiába csavarta el Murat úr fejét is, nade egy egyszerű útszélit nem fölismerni… Sajnálom, igazán, gyerek vagy te még, de már nem tehetek semmit. Oktay emberei már akkor felhívtak, mikor idefele tartottál. Mindent tudnak rólad, talán nem ártana a családodat is elköltöztetni egy időre. Vagy örökre. Persze nem biztos, hogy őket is utoléri a haragja, de jobb félni, mint…
Kemal már nem hallott semmit, kóválygó fejjel, dülöngélve lépett ki a házból.
A nyirkos éjszakában sietős léptek zaját visszhangozták a macskakövek, több zsalugáter becsapódott, aztán hirtelen nagyon nagy csönd lett.