Kedves Olvasóim!
Örömmel tudatom Veletek, hogy az Underground Kiadónál “Kincső és az álomherceg” címen meseregényem jelent meg.
Ajánlom kicsiknek, nagyoknak, mindenkinek, aki humorra és egy kis önfeledt kikapcsolódásra vágyik, továbbá hinni szeretne még a tündérmesékben.
A nyomtatott változatot az alábbi linken tudjátok megrendelni a Kiadótól,
http://undergroundbolt.hu/termek/kincso-es-az-alomherceg/
Az e-book formátumot szinte mindenhol megtalálhatjátok.
Kedvcsinálónak nézzetek bele a kezdésbe!
Jó szórakozást hozzá!
I. fejezet,
amelyben megismerjük főszereplőinket, akik bár döcögősen, de azon nyomban útnak is indulnak
A mesék általában nem szoktak pontos tájékoztatást adni arról, hogy hol is játszódik a történetük. Szerintem ez azért van így, mert félő, hogy ha elárulnák, akkor az összes gyerek felkeresné azt a bizonyos helyet, és megzavarná az ott lakók nyugalmát, a főhősöket pedig egyfolytában autogramért, meg közös fotózásért ostromolnák.
Akármiért is van ez a nagy titkolózás, nekem is a hagyományoknak megfelelően kell eljárnom, tehát egészen pontos, műholdas GPS-sel vagy éppen térképen nyomon követhető információkkal nem szolgálhatok, csak nagyvonalakban ismertethetem a történések kezdetének a helyszínét.
Tehát jóval az Óperencián innen, de az Üveghegyen egy kicsit túl, ott, ahol a kurta farkú malac még az életben nem túrt egy mokkáskanálnyit sem, hát ott élt Kincsőföldön a szépséges Kincső királykisasszony. Igen, jól hallottad, Kincsőföldön, mert az édesapja, az öreg király annyira szerette a kislányát, hogy róla nevezte el az egész birodalmát.
A kis királylány pont akkor jött a világra, mikor a királyi pár nagy szomorúságában már végképp lemondott arról, hogy gyermeke születhet.
– Nekem egy valóságos kincs ő – mondogatta az öreg királyné – , így lett a királylány neve Kincső. Aztán a királyné nemsokára meghalt, és a király egyedül nevelte a kislányt, aki bármit kérhetett az édesapjától, mindent azonnal meg is kapott. Így talán egy icipicit elkényeztetett is volt.
Az imént felsorolt apró kis részleteket leszámítva Kincső éppen olyan volt, mint te vagy én: iskolába járt, szeretett játszani, táncolni, úszni, futkározni, zenét hallgatni, ábrándozni, kutyát sétáltatni, macskát simogatni, és sárkányokról meséket hallgatni.
Ahogy cseperedett, arra az elhatározásra jutott, hogyha egyszer felnő, a párja csakis olyasvalaki lehet, aki ugyanazokat a dolgokat szereti, mint ő, és mindenben a legkiválóbb. Ezért aztán mikor eladósorba került, megkérte az édesapját, hogy ő maga választhassa ki a jövendőbelijét, mégpedig úgy, hogy a jelöltek különféle próbákon bizonyítsák rátermettségüket.
Mikor eljött az ideje, kiplakátolták szerte az országban, továbbá megírták a napilapok, bemondták a tévében és a rádióban, hogy Kincső királykisasszony férjet keres.
Jöttek is hosszú tömött sorokban a kérők a világ minden szegletéből annyian, hogy az elszállásolásukra nem volt elég Kincsőfölde összes szállodája, sőt sportcsarnoka sem. A fiatalembereknek a palota közelében a parkokban és a tereken mindenhol sátrakat vertek fel, hogy a nemeseknek, királyoknak, hercegeknek ne a szabad ég alatt kelljen az éjszakát eltölteniük.
A legelső feladat szerint a királykisasszony szépségét versben kellett dicsőíteni. A kérők kígyózó sorokban álltak, Kincső pedig végigsétált az előtte leterített vörös szőnyegen, hogy végighallgathassa a remekműveket. Ám természetesen senki sem tudta a királykisasszony szépségét oly magasztosan dicsérni, mint ő saját maga. Elégedetlenkedve, ajkát lebiggyesztve hallgatta a kérőket.
– No jó, akkor segítek, csak folytatni kell: Vörös hajkoronám, mint…
– Mmmint… – remegett az éppen sorra kerülő szegény jelölt, és folyt róla a víz.
– Mint a leomló brokát, mint vérvörös rózsa a hajnali derengésben – fejezte be Kincső, orrocskáját az ég felé emelve. – De ha gondolja, hasonlatait csomagolhatja hexameterbe vagy akár disztichonba, ahogy gondolja.
– Miszti vagy hiszti? Akarom mondani, egészségére királykisasszony, javaslom, inhaláljon.
– Hallatlan, egész egyszerűen elképesztő! – sopánkodott Kincső. – Hát nincs széles-e világon egy poéta, egy költő, szépségem szavakba öntő szerelmetes ember, egy nemes, ki belsőmhöz, külsőmhöz illő? De megértő vagyok, módfelett megértő, javaslok egy másik feladatot! – emelte magasba a kezét, és egy nagyot perdülve háttal állt a tömött sorokban reménykedőknek. – Egy nagyon egyszerű feladat! Ki tudja megmondani alabástrom arcocskámat ékesítő, aranyszín szeplőcskéimnek a számát?
A kérők mind csak himmegtek-hummogtak, és tippelgettek. – Tizennyolc! – kiáltotta valaki a sor elejéről. – Harminchét! – hallatszott a sor végéről.
– A szeplőimnek a száma – amivel már igazán tisztában lehetne mindenki széles e világon, mivel nem létezik olyan magazin a világmindenség legeldugottabb zugában sem, mely ne írt volna már róla – fennhéjázott Kincső –, szóval nem mondom meg! Aki kíváncsi, járjon csak utána!
Másnap Kincső ének-, majd táncversenyt hirdetett, utána az úszás és a futás következett, végül vad kutyákat kellett szelídíteni, aztán meg macskákat simogatni. Csak az volt a baj, hogy nem akadt senki sem, aki mindenben egyformán jó lett volna. Aki szépen tudott énekelni, az nem tudott elég gyorsan úszni, aki pedig gyorsan úszott, az nem tudott táncolni, aki szépen táncolt, az félt a kutyáktól, aki pedig a leggyorsabban futott, az allergiás volt a macskaszőrre, így nem tudott kiscicákkal játszani. Egyszerűen senki sem volt tökéletes, senki nem volt mindenben egyformán jó, ezért aztán a kérőket szépen szélnek is eresztették, Kincsőnek pedig végképp elment a kedve a férjkereséstől.
– Sajnos, nagyon úgy néz ki, hogy egyedül kell leélnem az életemet, mivel nem találok hozzám méltó párra. Azt hiszem, túlontúl tökéletes vagyok – panaszkodott az édesapjának.
– Kincsőkém, nem is hozzád méltót kell találnod, hanem olyat, aki megdobbantja a szíved.
– De hát nekem dobog a szívem, és mindenki másnak is dobog, aki csak él.
– Én nem arról a szívdobogásról beszélek, Kincső. Ez olyan, hogy mikor először megpillantod őt, úgy érzed, hogy egy pillanatra kihagy a szíved, aztán meg olyan vadul és gyorsan dörömböl, hogy nem tudsz vele mit tenni – mondta az öreg király a szakállát simogatva, és könnybe lábadt a szeme. – Utána meg jó ideig nem tudsz újra ránézni, mert úgy érzed, olyan perzselő a tekintete, hogy menten eléget. Én pontosan ugyanezt éreztem, mikor megpillantottam édesanyádat. Először kihagyott egy ütemet, utána meg úgy zakatolt a szívem, hogy azt hittem, elszalad; egyszerűen otthagy engem, és meghalok. Csak akkor értem utol az én szegény zaklatott szívemet, mikor magamhoz ölelhettem őt.
Kincső nem nagyon tudta elképzelni ezt a szívdobogásos férjkeresési módszert, pedig utána sokat járt-kelt az udvarban, és figyelt a szívére, de az csak nem akart egy pillanatra kihagyni, aztán meg vadul dörömbölni, továbbá az égés jelei sem mutatkoztak rajta, bárkire is meregette a szemét.
Azért az hozzátarozik az igazsághoz, hogy utólag örült neki, hogy nem történtek meg vele ezek a szerencsétlenségek.
Egy éjjel aztán különlegeset álmodott. Egy szép szál, égszínkék szemű, szomorú ifjút látott, aki arra kérte őt, hogy keresse meg, mert nagy bajban van: szabadítsa ki, és aztán legyen a felesége.
Másnap reggel a királylány elmesélte az álmát fenséges apjának. A király azt mondta, hogy az álmot valószínűleg az ebédre elfogyasztott túl sok mákos guba okozhatta.
Egy újabb éjszaka következett, és Kincső már nagy boldogsággal és várakozással telve hajtotta álomra a fejét, mert tudta, hogy álmában újra találkozni fog azzal a végtelenül szomorú szempárral. Így is lett. Először hosszan, szótlanul nézték egymást, aztán az ifjú elmesélte a királylánynak, hogy addigi életében milyen szép országokban fordult meg, hogy mi mindent látott és tapasztalt, de ilyen gyönyörűségeset és jót, mint Kincső, bizony még sehol sem látott.
Reggel Kincső ismét elmondta az édesapjának az álmát, aki úgy vélte, hogy az a vacsorára benyakalt csokoládés palacsintának a számlájára írható.
Kincső azonban nagyon határozott királykisasszony volt. Olyan, aki mindig véghezviszi, amit elhatároz, és ő bizony megfogadta, hogy akármi is lesz, akárki akármit is szól hozzá, ő bizony követi az álmait, és megkeresi a hercegét.
Délutánra már össze is szedett pár váltás ruhát, beszerezte a szükséges térképeket, az útlevelét, és előkészítette kis motoros repülőgépét, amivel az utazását tervezte, mert ha nem mondtam volna, sok minden más mellett Kincső repülőgépet is tudott vezetni.
Mindezen történésekkel egy időben, sok-sok ezer kilométerrel, tengerrel és országhatárral arrébb, Professzor Doktor Lávakövi Kornél akadémikus, a geológiai tudományok nemzetközi szaktekintélye, megrögzött agglegény, immáron három egész napja nyugdíjas sárkány is a bőröndjeit pakolta. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire kemény dió egy sárkánynak összekészülődnie egy hosszú utazásra. Ó, milyen régóta tervezgette már a nyaralását! Megfogadta magának, hogy amikor nyugdíjba megy, attól kezdve vége a korai keléseknek, a munkának, csakis szórakozik majd, nagyokat alszik, és legfőképp: utazgat. Csak hát persze ahhoz egyszer el kéne már indulnia. Végül is lehet, hogy túlidegeskedi ezt az egész pakolás dolgot, mert hát Tüntökélybe megy, és köztudott, hogy ott minden tökéletes, mivelhogy tündérek lakják, így aztán nem történhet semmi bajság: folyton süt a nap, csodálatos meleg van, az eső csak ritkán esik. Mindezt abban az utazási prospektusban olvasta, amit már legalább egy éve sóhajtozva lapozgatott az irodájában, merthogy a lelke mélyén egy romantikus és bohém sárkány volt. A Lávakövi Kutatóintézet legtiszteletreméltóbb professzoráról nem is gondolták volna a kollégái és a tanítványai, hogy fiatal sárkány korában olyan bohókás dolgokkal foglalkozott, mint a tűzokádás, a tűznyelés és a királyfiakkal való viadalok. Arról meg aztán végképp senkinek sem volt tudomása, hogy Lávakövi Kornél még filmszerepet is vállalt. Ha tudták volna, hogy hány filmben szerepelt! Például: A rettenetes sárkány, Az ég és föld ura, A rettenthetetlen tűzokádó és még sorolhatnánk. Fiatalság, bolondság – szokta mondani Kornél a kis unokaöccsének, mikor ezekről a régi szép időkről mesélt neki.
De hogy visszatérjünk a történet sodrásába: Kornél a bőröndjébe tette a kedvenc sárga fürdőnadrágját, a strandpapucsát, extra nagy méretű törülközőjét, és már kész is volt! Az indulás előtti utolsó pillanatban azért eszébe jutottak a vitaminjai, amik nélkül egy lépést sem tett, plusz a torokfájására szedett kis szopogató tablettái. Amint ezeket is behajigálta a bőröndjébe, elégedetten nyújtózott egyet, kilazította az ízületeit, megrázta magát, és felszállni készült. Akár egy repülőgépnek, neki is egy hosszú kifutópálya állt a rendelkezésére a barlangja előtt. Csak futott és futott és futott, de csak nem érte el azt a sebességet, ami a levegőbe repíthette volna. – Talán segít, ha felszállás előtt iszom egy kis vitaminturmixot – nyugtatgatta magát, és visszaslattyogott a konyhájába, hogy pitypangvirágból és százszorszépből ivólevet készítsen magának.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: