– Fölösleges játszani, tudom, hogy valami rosszban sántikálsz! Azt hiszed, nem tudom, hogy éjszakánként valami koszos negyedben császkálsz? Ugye tisztában vagy vele, hogy csak egy szavamba kerül, és soha nem látod többé a fiad?
– Tudod, hogy ezt soha nem kockáztatnám meg. Mindent megteszek, amit akartok, csak Alit ne bántsátok!
– Ugyan már, ki akarná bántani, te ostoba – pöfékelt Yasmine, és nyomatékul még köpött is egyet hozzá. – Murat soha nem bántaná a saját fiát, és ha volna egy kis eszed, te sem akarnád elvenni tőle.
– Alinak az anyjánál, vagyis mellettem a helye.
– Adél, Adél, hiszen képtelen vagy gondoskodni róla. Még ha Murat el is engedne, mi lenne veletek? Gondolkodjál te ostoba liba! Mihez kezdenél a gyerekkel, hiszen saját magadat se tudod eltartani. Arról meg fölösleges ábrándokat szövögetni, hogy kijutsz az országból, és hazamész. Murat sohasem engedné, hogy elvidd a gyerekét Törökországból. Jobb maradtál volna, és áldottad volna a szerencsédet, hogy fölcsinált!
– De megígérte, hogy ez az utolsó munka, aztán elenged!
– Pontosan, ahogy mondod drágám. Elenged, téged. Egyedül. Ali marad.
Kemal a döbbenettől teljesen lemerevedett. Hol az anyja tekintetébe kapaszkodott, hol a zavarában a kezét tördelő fiatal nőre meredt. Minden erejére szüksége volt, hogy féken tartsa a hirtelen indulattól kifelé kívánkozó mondatokat, hogy ne kérje számon az anyját, hogy milyen jogon szól bele az életébe, és hogy ott helyben ne küldje haza ezt a szerencsétlen párát, akit valószínűleg otthon már kellően megfélemlítettek és beidomítottak a feladatra, hogy az ő felesége legyen.
– Fiam, ne álldogáljunk itt, menjünk, igyunk egy kávét, Ayse remekül ért az elkészítéséhez, majd meglátod.
– Már későre jár, hogy elküldd, de holnap reggel nem akarom itt látni! – suttogta dühtől elfullva Kemal. – Nem dönthettek helyettem, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Még nem akarok asszonyt, főképp ilyet nem!
– De hát ezt már ezer éve megbeszéltük. Ne mondd, hogy nem emlékszel Hüseyin bácsira és a családjára. Mennyit nevettünk velük, imádtatok a kertjükben játszani, és Ayseval is nagyszerűen megértettétek egymást.
– Mikor? Hét évesen? Nem fogom elvenni. Nem akarom. Érted? Nem akarok ezzel többet foglalkozni. Most elmegyek, reggel mikor visszajövök, már nem akarom itt látni!
Ahogy Kemal kirohant, kis híján fellökte a tálcával közeledő Ayset.
Adél éjfélkor kilopózott a házból. Mezítlábasan, a reteszt olyan finoman félrehúzva, hogy Yasmine is csak azért látta meg, mert a hőségtől nem bírt aludni, és egész éjjel a konyhát látogatta, mivel csak itt volt ventilátor. Szegény bogár – gondolta. Még nem tudja, hogy ez az utolsó szabad éjszakája. A kairói úr leteszteli, aztán a közösbe dobja. Először az üzlettársai kapják meg, aztán a szolgái is. Valószínű, hogy élve nem hagyja el Egyiptomot.
Ahogy Kemal kilépett a házukból, és beszippantotta a fűszeres isztambuli éjszaka illatát, elpárolgott a dühe, és olyan forrón és sürgetőn kívánta Adélt, hogy futásnak eredt a macskaköves utcákon, és a hirtelen fellobbanó vágytól megrészegülve meg-megállt, hogy erőt gyűjtsön, aztán újra futásnak eredt. Mikor belépett a lakásba, hátulról ölelték át és érezte azt az őrjítően finom méz illatot, ahogy belecsókoltak a nyakába.
Az volt az utolsó gondolata, hogy ha megfordul, olyan szorosan a karjaiba zárja Adélt, amennyire csak tudja, és hogy abban a csókban teljesen feloldódik, megadja magát, együtt lebegnek majd az örökkévalóságig.
Az ütés pontos volt, gyors és fájdalommentes. Adél mindent jó előre eltervezett, és tudta, hogy csak ezzel tudja megmenteni a férfit és persze saját magát, meg a kisfiát is, de még így sem volt egyszerű végrehajtania.
Fölsikoltott, mikor az üveg összetört a férfi koponyáján. Ahogy Kemal elterült a földön, letérdelt mellé, és mint egy eszelős, csókolgatni kezdte az arcát, a kezét. Mikor valamelyest megnyugodott, Kemalt nehézkesen az ágyra húzta, megnézte a pulzusát, és megtörölgette az arcát. Csak egy kicsit vérzett. Ha pár óra múlva magához tér, persze iszonyúan fájni fog a feje, de azonkívül semmi baja nem lesz. Testi semmiképpen. Lelki már annál inkább. Átkozni fogja a napot, mikor belébotlott, és gyűlölni fogja a nőket. Vagy talán csak a magyar nőket, ki tudja? Vajon mit gondol majd rólam? – tűnődött. Az lenne a legjobb, ha valami őrültnek hinne. Vagy tolvajnak. A hirtelen ötlettől vezérelve belenyúlt a férfi nadrágzsebébe. Pár száz líra, ez is megteszi.
Egyébként is, pár órája már tolvajjá lett. Méghozzá az idézőjeles jótevőit, Yasminet és a stricijét, Hassant lopta meg. Kifigyelte, hogy a hájas a padlódeszkák alá rejti a pénzét. Rengeteg köteget talált, de csak kettő dagadt, befőttes gumival átkötött gurigát lovasított meg. Így is többet kellett fizetnie Hatice-nek, mint amennyiben eredetileg megegyeztek.
A lány szeszélyes volt és roppant pénzéhes. Persze volt kitől tanulnia, a nagytiszteletű gazember, Murat Oktay alkalmazásában állt, mint a számtalan háztartási alkalmazott egyike, és Adél úgy érezte, hogy a feladatköre túlnőtt a szobalányi teendőkön. Végül is hatalmas bátorság és elszántság, mondhatni ostobaság részt venni egy ilyen akcióban, hacsak nincs valami személyes indíttatás.
Hatice csinos volt, fiatal, tapasztalatlan és túlontúl szerelmes. Elhitte, hogy Murat Oktay érdeklődése túlmutat a fizikai vonzalmon.
Adél szánta az együgyűségéért, hogy úgy gondolta, ezt megúszhatja. Ha tudta volna, hogy mekkora árat fizethetnek ezért!
Ma éjszaka Murat egy fogadásra hivatalos az aktuális európai szőke barátnőjével. Valószínűleg a zakóját, meg a nyakkendőjét Hatice-vel választatta ki. Csak hajnalban ér haza, az egész házban pedig a női alkalmazottakon kívül csak egy testőr marad, aki történetesen megőrül Hatice-ért. Amíg a lány jó ideig lefoglalja, addig ő bemegy a házba, és kihozza Alit. Az egész valószínűtlenül egyszerűnek tűnt.
Tegnap már elintézte az útleveleket, kifizette érte a kínait, és lefoglalta a repülőjegyeket is Pestre. Neki és a kisfiának.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: