Bármi lesz is ennek a kalandnak a vége, bármi lesz is az ára, megéri. Ebben teljesen biztos volt a csodálatos, langymeleg éjszakában, ahol az utcák még mindig tele voltak sétálgató turistákkal, és minden lélegzetvételnél ott lüktetett a „love is in the air” a levegőben, amibe egyszerűen bele tudott volna harapni, olyan felszabadultnak érezte magát.
Kézen fogva sétáltak a tágas sétálóutcákon, ő sokszor megrészegülve meglódult egy-egy irányba, de Ahmet mindig sikeresen visszahúzta, és megcsókolta, bár a fiú ügyelt rá, hogy csókra csak akkor kerüljön sor, ha éppen senki nem jött velük szembe. Annát izgatta ez a szemérmesség, vagy inkább belé nevelt viselkedés, és ha éppen egy lopott csókra támadt kedve, akár egy férfi, egy sötét kapualjba cibálta be Ahmetet, aki roppant hiteles alakítást nyújtva, hangtalan sikolyt hallatott, majd látványosan megadta magát. Anna ilyenkor úgy csókolt, ahogy a férfi először elkapta őt, erőszakosan, lehetőséget sem adva a levegővételre, aztán megkegyelmezve neki, hagyta magához térni és végül lassan, komótosan kezdte újra kényeztetni a nyelvével az érzékien erős ajkakat, közben beletúrt az elképesztően dús, éjfekete hajba, és élvezte a férfias parfüm illatát, ahogy összekeveredett a tesztoszteron mindent felülmúló, őrjítő kipárolgásával.
Ahmet ugyanúgy mint a szobájában, mielőtt túllépték volna azt a bizonyos határt, ahonnan már úgy érezte, nem tudott volna visszavonulót fújni, finoman lefejtette magáról Anna karját, hogy aztán a mellkasához szorítsa, hogy a lány érezze, hogy benne is hasonló érzések tombolnak. Sokszor megálltak csak úgy, az utca közepén, és csak szorították egymást. Ilyenkor a lány úgy érezte, hogy valami láthatatlan erő fűzi össze őket, pontosan a szívüknél, és ez fájt. Fájt, mégis nagyon jó volt. Ugyanúgy fájt, mint először, mikor a discoból bandukoltak, és ő visszafogta a könnyeit. Most nem próbálta visszafogni őket, csak akkor, amikor már hangosan felsírt volna. Egyszerűen nem értette magát. Mintha visszafejlődött volna valami hiper-érzékeny három éves bébivé. Ahmet vigasztalón csókolt bele a vállába.
– Ne szégyelld magad előttem! – suttogta a lánynak. – Megkönnyebbültél, mert egymásra találtunk. Megkönnyebbültél, mert tudod, hogy rám bízhatod magad, mert bízol bennem, mert tudod, hogy már nem vagy egyedül. Én mindig veled leszek, érted? Ha akarod, én mindig veled leszek.
Anna, ha meg tudott volna szólalni, és nem kaparta volna a torkát valami görcsös sírhatnék, ha nem szívta volna el minden erejét egy láthatatlan erő, ami arra késztette, hogy maradék erejével Ahmetbe kapaszkodjon, akkor olyan frázisok hagyták volna el a száját, amiket valószínűleg később újfent szégyellt volna.
Azt mondta volna neki, hogy egész életében rá várt, meg hogy akár csadorban is képes lenne leélni az életét, ha ezt kérné tőle a férfi, vagy hogy ha éppen arra támadna kedve, hogy anatóliai pásztorként élje le az életét, akkor vele tartana a legeldugottabb porfészekbe is, kecskét fejne, sajtot készítene, vajat köpülne, joghurtot verne, meg barackot aszalna a kedvéért.
Azt csinálná, amit csak kérne tőle, csak azért, hogy vele maradhasson, hogy hallja ezt a mély bariton hangot, csókolja ezt a szájat, minden nap belenézhessen a zavarba ejtően zöld szempárba, arany pöttyökkel az íriszen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: