Ahmet annál az asztalnál ült, ahol délután teával kínálta. Mikor meglátta Annát, zavarában kezet nyújtott, és olyan rajongással nézett rá, amiről a lánynak az jutott eszébe, hogy az ilyen tekintetet tartósítani kéne, aztán egészen apró adagokra szedve bespájzolni a hétköznapokra. Szégyellte magát azért, amit a fiúról feltételezett. Még Attilának is meghagyta, hogy ha másfél óra múlva nem megy vissza a hotelhez, értesítheti a rendőrséget, a mentőket, etc. Az emberrabló és a darabolós gyilkos variációján túl még a terrorista és a szexuális erőszakoló vízióját is kivetítette Ahmetre. Igaz, egy kissé görcsbe szorult a gyomra, mikor a férfi taxit rendelt. A görcs tovább facsarta, mikor a taxis – ugyanúgy, mint az aznapi, illetve már tegnapi történés megismétlődéseként – alaposan szemrevételezte, aztán Ahmettel nevetgélve teljes egyetértésben beszélgettek törökül, teljesen kizárva őt a társalgásból. Hát ezek valószínűleg most tárgyalják meg, hogy hová vigyék – humorizált magában a lány.
Végül a Kizil Kule szomszédságában álló méregdrága discohoz jutottak. Az utcán bebocsátásra váró német ajkú tömegek tolongtak. Ahmet rutinosan pénzt nyomott a bejáratnál strázsáló nehézfiú tenyerébe, és máris alászálltak egy lüktető másik világba. Vörös kárpittal bevont falak, fekete, süppedős bőrfotelek, ordító techno, majd disco, valamiféle retro válogatás dübörgött a kilencvenes évekből. A bárpultnál egymás kezét szorongató tejfölszőke német fiú és fekete hajú török lány. A német fiú és Anna a messziről jött hódítók cinkosságával mosolyogtak össze. Ahmet italt rendelt, aztán szótlan nézelődtek. Idő kell, amíg az érzékszervek megszokják a techno sokkhatást, meg nem is igazán lehet társalogni az őrjítő zajban. A szőke német újra Annára mosolygott, és a levegőben koccintásra emelte a poharát. Ahmet elkapta a pillanatot, és támadásra lendült. A csókja hirtelen, erőszakos és követelődző egyben, mégis érzékien könnyed, édes baileys és férfiasan kesernyés ízek érződtek benne. Aztán amilyen váratlanul ragadta meg, olyan hirtelen ki is engedte a szorításából, hanyagul hátradőlt, de Annát még jó ideig fogva tartotta a zöld tekintet. Hát persze – kapcsolt a lány – ez az összemosolygás miatti revans volt. A német fiú is vette az üzenetet, nem is mert többet feléjük pillantani. Ahmet megköszörülte a torkát, és mély bársonyos hangját lefojtva szólalt meg.
– Bocsánatot kérek az előbbiért. Innál még valamit?
Anna nem érezte jól magát, hirtelen minden olyan fojtogató és harsány lett, elfogyott minden levegő.
– Köszönöm, de inkább el szeretnék innen menni – hebegte végül.
A kérés teljesült, és pillanatok múlva már a simogatóan langymeleg mediterrán éjszakában sétáltak. Ahmet azzal bolondozott, hogy a discoból kiszűrődő Coco Jambo ütemére lépkedett, mindehhez pálmasuhogás és tengermorajlás a színezett díszlet. Regénybe illő, mint minden más, amit eddig a fiúval átélt.
– Tudod, mikor megérkeztünk, nem voltam elragadtatva ettől a helytől. Az volt az első benyomásom, hogy már-már giccses a tengerrel, a pálmafákkal, meg a túl csinos fiúkkal. Az egész olyan sztereotip.
Ahmet hangosan felnevetett.
– Az én fejemben soha nem fordult meg olyasmi, hogy a tenger, vagy a szép lányok giccsesek. Akkor ezek szerint az érzelmek is giccsesek, mint például a szerelem?
– Amennyiben az ősi felállásról, tehát egy férfi és egy nő szerelméről van szó – természetesen – vihogta Anna.
– Szerencsére én imádom a giccses dolgokat, tudod a törökök amúgy is imádják a csiricsárét – incselkedett Ahmet.
– Én még beszélgetni sem szeretek az érzelmekről. Azok egyszerűen vagy vannak, vagy nincsenek, felesleges róluk értekezni.
– Egyetértek – mondta Ahmet, és végigsimított a lány arcán. – Nem beszélni kell róluk, hanem megélni őket.
Annának csak akkor tűnt fel, hogy eddig kézen fogva sétáltak. Akkor, mikor a súlytalan könnyedségből a fiú elengedte a kezét, hogy végigsimíthasson az arcán. Ahmet egészen közel hajolt hozzá, és csókra kínálta az ajkát. Anna legalább húsz centivel alacsonyabb volt a férfinál, így könnyedén megtehette, amit meg is tett, nem megcsókolta, hanem – maga sem értette, milyen indíttatásból – megölelte a férfit. Úgy érezte, az volt a tökéletes ölelés, mintha egymásnak teremtették volna őket, mintha megérkezett volna valahová. Mintha haza érkezett volna, oda, ahova mindig is vágyott. Boldog békesség és meghittség hullámzó érzete öntötte el. Aztán remegés indult meg a bensőjében, mint amikor a sírás fojtogatja az embert. Finoman elengedte a férfi vállát, amibe addig úgy kapaszkodott, mint egy fuldokló. Nem akarta ennyire kiadni magát, ennyire megnyílni egy idegen előtt, ennyire láttatni a gyengeségét, a magányát. Ahmet, mintha érezte volna a zavarát, nem nézett rá, és mintha semmi nem történt volna, folytatták a sétát, teljes természetességgel, ismét kéz a kézben. Sokan elmentek mellettük, fiatal lányok és fiúk, oroszul beszélők egész hada, mind-mind rövidnadrágos, harsány, hangoskodó turista. Csak ők mentek kézen fogva, fej lehajtva, szó nélkül. Anna úgy érezte, egy perc alatt már újra a szállodájánál jártak. És ő nagyon nem akart bemenni, lefeküdni, aludni. A férfit akarta ölelni, belekapaszkodni, el nem ereszteni. Csak nézni azokba a zöld szemekbe, hallgatni, amit mond, még ha nem is érti teljesen. Sőt, megkérni, hogy kizárólag csak törökül beszéljen, olyan jó ezt a nyelvet hallgatni, olyan férfias, annyira illik Ahmethez. És ő meg fogja érteni, amit mond. Olyan közös hullámhossz van kettejük közt, hogy megértik majd egymást. Ahmet szólt, hogy épp most mentek el a szállodája előtt. Anna nem válaszolt semmit, csak húzta maga után a férfit.
– Én pedig itt lakom – jelentette be kisvártatva Ahmet, mikor az étterem elé értek. – A hátsó traktusban vannak a szobák. Ott van elszállásolva minden alkalmazott. Természetesen külön szobákban, külön fürdőszobákkal – magyarázta. Megsimogatta a lány haját, aztán megemelte a lehajtott fejét.
– Mi a baj?
– Abszolút.
– De látom, hogy valami nincs rendben! – erősködött.
– Ne haragudj rám! Úgy tűnt, hogy belementem ebbe az egészbe. Azt hittem menni fog, de mégsem. Ez nem az én stílusom. Igazán sajnálom, de nem szeretném megnézni a bélyeggyűjteményed!
Ahmet jót derült a számára ismeretlen szakállas viccen, és újra magához vonta a lányt.
– Nem állt szándékomban behívni téged szerény hajlékomba. Nem vagy te egy kissé beképzelt?
Most ő karolta át, olyan szorosan, hogy Anna úgy érezte, nem kap levegőt, és abban a csodálatos, kirobbanóan férfias parfüm illatban kell itt hagynia a földi létet, ami a férfiból áradt.
– Te is azt érzed, amit én? – suttogott
– Mit kéne éreznem? – kérdezett vissza tettetett szenvtelenséggel a hangjában a lány.
– Ezt a nyugalmat, hogy megáll az idő. Én ilyet még nem éreztem. Mintha megérkeztem volna haza, vagy valami ilyesmi.
– Uram, lassabban, én nem beszélni ilyen jól angol, mint te – selypített Anna.
– De azt ugye nem várod el tőlem, hogy úgy viselkedjek, mintha bármikor találkozhatnánk, és nem kéne számolni a napokat, hogy még meddig maradsz! – váltott gyorsan a férfi, kivonva magát az ölelésből.
Anna hirtelen megvilágosodott. Hát ez a sokat emlegetett török virtus! Annyira érzik, hogy a nő mit akar hallani, és ők el is mondják, amit hallani akarsz, de azért a céltudatosságukat is megőrzik. Ész érveik vannak, nem kertelnek, és csőre töltenek.
– Igazad van, csak én egy szentimentális hülye vagyok, akinek ez túl gyors! – mondta leverten és fáradtan, a legszebb álmából felrázva, és megsértődve. Magában meg természetesen tovább zsörtölődött, hogy most jól hallja-e ezt a beszélgetést, ami a lágy romantikából egyszerű vitatkozásba ment át tulajdonképpen arról, hogy most lefeküdjenek, vagy ne feküdjenek le egymással pár óra ismeretség után.
Ahmet fáradtan sóhajtott, és Anna megesküdött volna rá, hogy a sóhajtással valójában egy ásítást próbált leplezni.
– Végül is megértelek. Azért még visszakísérhetlek a szállodához?
– Köszönöm, talán ezt a kis utat meg tudom egyedül is tenni.
– Persze, hogy meg tudod tenni, de nem tanácsos ilyenkor egyedül kószálnia egy hölgynek! – szólt a jó tanács.
– Csak nem attól félsz, hogy valaki meghív egy teára?– kiáltotta Anna, ahogy hátrafelé lépkedett, és egyre távolodott attól a valakitől, akit csak pár órája ismert meg, de volt olyan ostoba, hogy képes lett volna még bele is szeretni. De azért annyira volt ostoba, hogy fájjon a csalódás. Egy újabb fájdalmas csalódás az ostobasága miatt.
A könyv megrendelhető az alábbi linken
http://undergroundbolt.hu/ujdonsagaink/torokmez